OkosBaba

Ha a probléma a gyereké, hogyan figyelhetünk a gyermekünkre, hogy az megnyíljon előttünk? – kérdezi Gordon. Szerinte amikor a probléma a gyereké, az érintkezést a gyerek kezdeményezi, a szülő "csak" meghallgató és társ a megbeszéléshez. A szülő a gyereknek akar segíteni, éspedig úgy, hogy visszhangoz, ezáltal elősegíti, hogy a gyerek saját megoldást találjon a problémájára, amit a szülő el is fogad, mivel elsősorban a gyerek igénye az, ami foglalkoztatja. Ebben az esetben a szülő passzívabb szerepet játszik, a gyereké az aktívabb szerep.
De hogyan is történik mindez?

Visszatérve az elfogadás nyelvére, elfogadásunkat közölhetjük szavakkal (verbálisan), de kimutathatjuk szavak nélkül is (nonverbálisan). Nonverbálisan kimutathatjuk elfogadásunkat be nem avatkozás révén, vagyis, hogy egész egyszerűen nem avatkozunk bele a gyerek tevékenységébe. Vegyük a következő helyzetet: gyermekünk a tengerparton homokvárat épít. Ha nem avatkozunk közbe puszta segítő szándékkal, azáltal megengedjük a gyereknek, hogy elkövesse a saját hibáit és  saját vártervét valósítsa meg. Ha így teszünk, szavak nélkül közvetítjük feléje, hogy "Oké vagy!", vagyis, hogy elfogadjuk őt. Sokszor a szülők nem is veszik észre, milyen gyakran küldenek gyerekeik felé elnemfogadó jelzéseket, pusztán azzal, hogy nem engedik meg, hogy „csak úgy” legyenek: nem tisztelik a gyerekszobát magánterületként és faggatózással betolakodnak a gyerek saját gondolatai közé, meghiúsítva bármiféle különállást. Mindez gyakran a szülő félelmeiből, bizonytalanságérzetéből, szorongásaiból táplálkozik. Ha segíteni akarunk a gyereknek ("Látod, így kell igazi várat építeni!"), zavar minket, ha hibázik ("Építsd a várat távolabb a víztől, a hullám elmossa!"), fontos, hogy büszkélkedhessünk teljesítményével ("Nézzétek, milyen szép vár!"), ráerőltetjük elképzeléseinket a gyerekre ("Nem kellene árok a vár köré?"), éreztetni akarjuk, hogy a gyereknek szüksége van ránk ("Majd anya segít!"), nem teszünk mást, mint azt üzenjük, nem fogadjuk el olyannak amilyen valójában: "Nem vagy oké!".
Az elfogadásunk nonverbális kifejezésének a másik módja a passzív figyelem. Vagyis bizonyos helyzetekben semmit sem mondani, szintén érthető üzenete lehet elfogadásunknak. A csend is sokatmondó lehet, megengedi a másiknak, hogy kifejezze érzéseit, konstruktív és saját megoldásokat keresésére ösztönöz. Semmit sem mondani - csakúgy mint semmit sem tenni - üzenhet elfogadást. Az elfogadás elősegíti a változást, a fejlődést, mint  ahogy a következő példa is mutatja:
"GYEREK: Nem szeretek Zsófival játszani!!
SZÜLŐ: Igen?
GYEREK: Aha. Azt mondja, mindig irányítani akarom a játékot.
SZÜLŐ: Értem.
GYEREK: Dühös vagyok rá! Sokszor annyit szöszmötöl ...
SZÜLŐ: Ühüm.
GYEREK: Nem ülhetek csak úgy, és ne csináljak semmit...
SZÜLŐ: (csend)
GYEREK: Anna soha nem mondja ezt rólam!
SZÜLŐ: (csend)
GYEREK: Lehet, talán más játékot kellene kitalálnunk, a régieket talán már unja. Valójában én is..."

Világos, hogy akármeddig nem hallgathat az ember egyetlen kapcsolatában sem. Nyilvánvaló, hogy a szülőnek beszélnie kell a gyermekkel, ám a beszéd hogyanja életbevágó szülő és gyerek között.
A gyerek problémáját sokszor tipikus szülői válaszokkal reagáljuk le, melyeknek Gordon a közléssorompók nevet adta. 12 fajta közléssorompót ír le:

1. Utasítás, parancsolás

• "Ne beszélj így az anyáddal!"
• "Most szépen visszamégy és megpróbálsz szépen játszani a testvéreddel!"
• "Hagyd abba!"

2. Figyelmeztetés, fenyegetés

• "Még egy ilyen és kimész!"
• "Jöjjön csak haza apád!"
• "Ha nem fejezed be, a fenekedre húzok!"

3. Prédikálás, moralizálás

• "Nem lenne szabad így beszélned!"
• "Az idősebbeket tisztelni kell!"

4. Tanács, megoldási javaslat
Megmondani, hogyan kell egy problámát megoldani: tanácsot és javaslatot adni, ellátni válaszokkal a gyereket.

• "Próbálj meg más kislányokkal barátkozni!"
• "Keress egy másik játékot!"

5. Kioktatás, logikai érvelés
Tényekkel, érvekkel, információval vagy saját véleménnyel befolyásolni a gyereket.

• "A főiskolai élet az egyik legszebb élmény!"
• "Minden gyereknek meg kell tanulnia alkalmazkodni a többihez."
• "A te korodban nekem kétszer annyi felelősség volt a nyakamon!"

6. Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás
Negatív ítéletet, kedvezőtlen értékelést adni a gyereknek.

• "Ez nem logikus."
• "Ez gyerekes szempont."
• "Én pont az ellenkezőjét gondolom."

7. Dicséret, egyetértés

• "Megvannak az adottságaid, hogy jól tanulj!"
• "Azt hiszem, igazad van."

8. Kifigurázás, megbélyegzés
Megszégyeníteni, címkéket ragasztani rá.

• "Te kis elkényeztetett hercegnő vagy!"
• "Na idefigyelj, Kisokos..."
• "Úgy eszel, mint egy disznó."

9. Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás
Megmondani a gyereknek, mi volt a saját indítéka valamire, elemezni, mit miért csinált, mondott valamit, jelezni, hogy túljártunk az eszén, kifigyeltük.

• "Egyszerűen féltékeny vagy a testvéredre!"
• "Azért mondod csak, hogy bosszants."
• "Csak azért érzed ezt, mert egy kicsit kimerült vagy."

10. Megerősítés, együttérzés, vigasztalás
Megpróbálni jó kedvre deríteni a gyereket, tagadni az érzéseit.

• "Aludj rá egyet!"
• "Más gyerek is így van ezzel!"
• "Ne búsulj, minden rendbe fog jönni!"

11. Vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás
Okok, motívumok, előzmények keresése.

• "Mikor kezded érteni, hogy csak a te érdekedben van mindez?"
• "Miért gyűlölöd az iskolát?"
• "Mihez kezdesz, ha nem tanulsz tovább?"

12. Elterelés, humorizálás, visszavonulás
Megpróbáljuk elvonni a gyereket a problémától, félretoljuk az egészet.

• "Felejtsd el!"
• "Miért nem gyújtod fel a sulit?"

A közléssorompók megakasztják a beszédet, meggátolják, hogy a gyerek eljusson a problémája gyökeréhez, eltorlaszolják az utat a szülőkkel való beszélgetés elől és a feszültség levezetésének sem marad szabad útja. Fontos azonban leszögezni: a közléssorompók csak akkor működnek gátként, ha a gyermeknek problémája van. Más esetben nem akasztanak meg semmit: hasznos és odaillő lehet a kérdezgetés, az információ adása, a viccelődés vagy az utasítás. Ám az olyan közléssorompók, mint a kifigurázás, fenyegetőzés, megszégyenítés, minden esetben ártalmasak. Akárcsak a terapeutáknak, a szülőknek is meg kell tanulni ezeket a sorompókat gondosan elkerülni.

A közléssorompók használata helyett, amikor a gyerek érzéseiről vagy problémájáról küld üzenetet, használhatunk ún. "hívogatókat", melyek további mesélésre ösztönzik: pl. "Értem.", "Aha!", "Érdekes.", "Tényleg?", vagy erősebben is kifejezhetjük, hogy beszédre hívjuk a gyereket. Pl. "Rajta! Hallgatlak!", "Gyere, mesélj!", "Mondd tovább!", "Szívesen hallanék erről még!", "Ez úgy hangzik, mintha nagyon fontos lenne neked!" stb. A hívogatók a kezdő lépéseket segítik. A beszélgetés további fenntartásában a passzív figyelem helyett, hatékonyabb az aktív odafigyelés vagy értő figyelem. Az értő figyelem segítségével rávezethetjük a gyereket, hogy pontosan rátaláljon valóságos érzéseire, és amint ezeket sikerült kifejeznie, gyakran - mint a varázslat –, el is tűnik az érzés. Fontos: ha gyerekünkben felmerül egy érzés, egy probléma, mindig reagáljunk értő figyelemmel!

Példák értő figyelemre:

1. GYEREK (sírva): Peti elvette a labdámat!
   SZÜLŐ: Ez nagyon rossz érzés neked. Nem szereted, ha ilyent csinál!
2. GYEREK: Amióta Zsófiék nyaralnak nincs kivel játszanom. Nem tudom mit csináljak egész nap.
   SZÜLŐ: Hiányzik Zsófi, nincs akivel játsszál és unatkozol.
   GYEREK: Igen, bárcsak ki tudnék találni valamit.
3. GYEREK: Amióta megszületett a kistestvérem mindenki körülötte ugrál!
   SZÜLŐ: Elhanyagolva érzed magad.
   GYEREK: Igen. Régebb olyan jókat játszottunk együtt!
   SZÜLŐ: Szeretnéd ha most is annyi időt tölthetnénk együtt mind régen.
   GYEREK: Igen, jó volna.

Ugyanakkor:

Ám az értő figyelem nem egy olyanfajta egyszerű technika, amit csak úgy előhívunk a szerszámos ládánkból valahányszor a gyereknek gondja van. Ez a módszer tulajdonképpen egy alapvető magatartást, szemléletet hoz látható működésbe. E szemlélet híján nem működik, hamisan cseng minden szó. Az értő figyelem működéséhez szükséges néhány belső alapfeltétel:

1. Kell, hogy akarjuk hallani a gyerek mondanivalóját, hajlandók vagyunk időt rászánni.
2. Képesnek kell lennünk őszintén elfogadni a gyerek érzéseit, bármilyenek is legyenek (nem biztos, hogy olyanok, amire számítottunk), és ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg.
3. Mélységesen kell bíznunk abban, hogy a gyermek képes egyedül elbánni saját érzéseivel, képes feldolgozni őket és megoldásokat találni saját problémájára.
4. Őszintén kell akarnunk segíteni a gyereknek.
5. El kell fogadnunk azt, hogy az érzések átmenetiek, nem állandóak. (Pl. gyűlölet átmehet szeretetbe.)
6. Képesnek kell lennünk arra, hogy a gyereket tőlünk független, különálló lénynek lássuk, olyan embernek aki már nincs hozzánk kötve, önálló egyén, akinek nemcsak életét, de egyéniségét is mi adtuk. Csak az a szülő tud igazán segíteni, aki érzi ezt a különválást. Vele - de nem hozzátapadva- kell lennünk, amikor átéli a problémáit.
7. Az értő figyelem megköveteli a szülő részéről, hogy saját gondolatait és érzéseit felfüggessze, miközben kizárólag a gyerek üzeneteit fogadja be. Kényszerűen pontosnak kell lennie, az értő figyelem visszajelzésével az a célunk, hogy ellenőrizzük, hogy pontos-e a megértésünk és a gyerek is meggyőződjön, valóban megértettük.

Mikor használhatjuk az értő figyelmet? Nem kell megvárjuk, hogy a gyereknek komoly gondja legyen, hiszen a gyerekek naponta küldenek jelzéseket valamilyen kellemetlen, zavaró érzésükről:

Például: Peti megégeti az ujját a vasalóval.
Peti: (sír) Megégettem az ujjam!
Anya: Ó, ez nagyon fáj!
Peti: Igen, nézd, mennyire megégettem!
Anya: Úgy fáj! Annyira fáj! Szörnyű érzés!
Peti: (már nem sír) Tegyél rá valamit!

Sokszor például a gyerek problémája kérdés formájában bukkan fel: "Miért kell meghalni?", "Én is férjhez megyek majd egyszer?", "Miért hívnak a többiek engem Laskának?", "Hol laknak a manók?" stb. Ilyenkor is hasznos, ha értő figyelemmel reagáljuk le a helyzetet, segítséget kínálhatunk a gyereknek a probléma meghatározásában és a gyerekben zajló problémamegoldási folyamat elindításában.
Sokat segíthet a gyerek intellektuális problémáinál, pl. milyen nehéz megérteni a rengeteg napi híranyagot, hiszen a gyerekek is hallanak a merényletekről, válásról, bűntényekről stb. Ha a szülők hajlandók elharapni a nyelvüket, és kinyitni a fülüket, az értő figyelem olyan hellyé varázsolhatja az otthonukat, ahol a gyerek a szülővel beszéli meg az őt érintő, mély és összetett problémákat.

Hogyan figyeljünk a kicsikre, akik még alig tudnak beszélni?

Sok szülőben felmerül a kérdés: "Igen, valóban az értő figyelem csodákra képes a nagyobb gyerekeknél, de mit lehet tenni a csecsemőknél és a totyogóknál, akik még nem beszélnek?" Vagy: "Az ilyen pici gyereknek milyen problémamegoldó képessége van, hogyan lehet erre támaszkodni? Nem kell nekünk, szülőknek megoldani a problémájukat?"
Az értő figyelem nemcsak a beszéd kialakulása utáni korban használható, hanem a gyerek egész pici korától. Csupán néhány plusz információra van szükség a nonverbális kommunikáció természetéről és máris használhatjuk! Ami a problémamegoldást illeti, gyakran alábecsüljük kisbabánkat, talán azért, mert valóban sok szükséglete kielégítésében szorul a felnőttek segítségére.
A csecsemőknek ugyanúgy vannak szükségletei, mint bárki másnak, és nekik sem problémamentes ezeknek a szükségleteknek a kielégítése: fáznak, éhesek, fáradtak, nedvesek, frusztráltak, betegek, melegük van. Ezekben a problémákban segíteni a csecsemőknek sajátosan felnőtt feladat. Ugyanakkor a csecsemők szélsőségesen függnek a felnőttektől szükségleteik kielégítésében és a problémamegoldásban is. Képességeik, belső erőforrásaik korlátozottak. Egy csecsemő nem fog pelenkát cserélni magának, ha nedves, ugyanakkor szóban sem tudja megfogalmazni, mi a baja. Sokszor a szülő nem érti pontosan, gyöngédségre vágyik, azért sír vagy a pelenka van teli, az zavarja. Ráadásul az sem ritka, amikor az ilyen pici még maga sem tudja, pontosan mi zavarja.
A picik problémájának a megoldása valóban különbözik a nagyokétól, de nem annyira, mint ahogy sok szülő gondolná. Hogyan találhatják ki a szülők, mi zavarja a nyűgös, síró csecsemőt? Sokan könyvekből tájékozódnak, mások tapasztaltabbaktól kérnek tanácsot. De azt minden szülő tudja, hogy minden nincs meg a szakkönyvekben és a nagymama sem tud mindenre választ adni.
Minden gyerek más, és ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk segíteni nekik, meg kell ismernünk a gyereket, a maga egyéni igényrendszerével. Ennek a legjobb módszere az értő figyelem, melynek a segítségével ennek a gyereknek az üzeneteit hallgathatjuk meg, még akkor is, ha azok nem szóbeli közlések. Meg kell tanulnunk a csecsemőt értő figyelemmel "hallgatni2, csak nála a nagyobb gyerekektől eltérően a nonverbális jeleket kell megfigyelnünk. Például a kisbaba sírni kezd. Nyilván valami problémája van, valamire szüksége van. A szülő viselkedéses és nem szóbeli üzenetet kap, ezt kell megfejtenie. Ha úgy érti, hogy a baba fázik, akkor be kell takarnia. Tegyük fel a kicsi tovább sír, és ezzel azt üzeni: "Nem értetted meg mi a gondom!". Lehet, hogy a szülő felveszi és elkezdi ringatni. A sírás csak nem szűnik. Esetleg éhes? Megeteti és a kicsi megnyugszik. A szülő eredményessége nemcsak kiskorban, hanem a gyermek bármely életkorában azon múlik, hogy mennyire pontos a kettejük közötti kommunikáció. Amíg a gyerek kicsi, a szülőnek meg kell tanulnia a kisbaba viselkedését pontosan dekódolni, mielőtt bármit is döntene, hogy mi a baja lehet. És ez csak számtalan próbálkozás után sikerül. A szülőnek rá kell hangolódni a csecsemő szükségleteire és problémáira. Ezért tartja fontosnak Gordon is az első két évben a szülő (elsősorban az anya) és gyermek maximális együttlétét. Ekkor válik a szülő a gyermeke legjobb ismerőjévé, ő lesz a legjobb tudója, hogyan lehet a gyerek szükségleteit kielégíteni.

Érdemes kellő időt rászánni, hogy megbizonyosodjunk, valóban helyesen dekódoltuk a babánk üzenetét. A szülőknek gyakran kell ehhez a találgatós módszerhez folyamodniuk a kisbabáiknál - amikor szakadatlanul sírdogálnak, amikor nem tudnak elaludni, mikor a földre dobják ételüket, amikor nem akarnak elindulni és folytathatnánk a felsorolást. Fontos szem előtt tartani, hogy amikor a csecsemő olyant csinál, ami szülei számára elnemfogadható, annak mindig valami oka van, valami olyan szükséglet, amit megpróbál kielégíteni. Ha a szülők arra összpontosítanak, hogy kiderítsék, mire van szüksége a gyereknek, nem pedig büntetendő rosszalkodásnak tekintik a gyerek viselkedését, általában meg is tudják szüntetni az elnemfogadható viselkedést kiváló okot, vagy el tudják látni a gyereket azzal, amire szüksége van, de ő még nem képes ellátni magát vele.

Ismét egy példa: Anna a járókában játszik és sír. Anyja odaadja a csörgőjét, de a kislány kidobja és tovább sír. Az anyja újból próbálkozik, de Anna még hangosabb sírásba kezd. Az anyja már dühös és az mondja: "Ha még egyszer kidobod, nem adom vissza!" Természetesen kidobja, az anya már nagyon dühös, rácsap a kicsi kezére. Anna most már üvölt.

Ez esetben az anyának nem sikerült megérteni, mit is akart valójában a kislánya, nem bizonyosodott meg afelől, hogy valóban helyesen mérte fel, mire van szüksége. Az efféle helyzetekben a gyerek frusztrációja nem oldódik, egy rossz szülő-gyerek kapcsolat és érzelmileg sérült gyerek "pályája" indulhat így.
Minél kisebb a gyerek, annál inkább több szülői beavatkozásra van szüksége, hogy a problémáit megoldja. De nem elég csak a gyerekkel lenni, a döntő a pontos odafigyelés. Gordon végső célnak már a kisgyerekeknél is a saját erőforrások kialakítását tekinti, hogy "leváljon" a szülőkről, hogy képes legyen igényeit kielégíteni és problémáit egyedül megoldani. Érdemes betartani a következő elvet: adjunk mindig lehetőséget a gyereknek megoldást találni a saját problémájára és csak ezután álljunk elő a saját javaslatunkkal.

Példa, ahol a szülő ezt az elvet követi:

GYEREK: Maci... maci... (sír)
SZÜLŐ: A macidat akarod, de nem tudod hol van. (értő figyelem)
GYEREK: (benéz az ágy alá, de nincs ott)
SZÜLŐ: Nincs ott a maci. (a viselkedéses üzenet visszajelzése)
GYEREK: (beszalad a szobába)
SZÜLŐ: Ott sincs a maci... (a viselkedéses üzenet visszajelzése)
GYEREK: (gondolkodik, odamegy a kiságyához)
SZÜLŐ: Talán az ágyadban van? (a viselkedéses üzenet visszajelzése)
GYEREK: (megtalálja) Maci!
SZÜLŐ: Megtaláltad az macidat egyedül ! (értő figyelem)

A gyerek egyedül talál rá a macijára, a felnőtt nem avatkozik közbe saját javaslatával, ötletével. Így segíti, hogy használja és fejlessze saját erőforrásait. Ellenben, ha túlságosan is gyakran segítünk a gyereknek, nem engedjük, hogy egyedül fedezzen fel utakat a problémái kezelésére, a gyerek lassan fejlődik majd képességei alkalmazásában és függetlensége megteremtésében.
Természetesen, ahogy a csecsemők és a totyogók nagyobbak lesznek és elkezdenek beszélni, a találgatós játék sokkal könnyebb lesz. A szülőnek elsősorban figyelmesen kell hallgatnia a gyere közlését, például ilyen üzeneteket: "Fáj a hasam.", "Peti elvette a játékom.", "Miért kell lefeküdni?", "Miért kell hajat mosni?" stb.
Természetesen a szülőnek néha egyszerű kérdéseket is fel kell tennie: "Miért sírsz?", "Mit szeretnél?", "Miért ütötted meg a testvéredet?", "Miért nem készülsz?" stb.
A kapott válaszok támpontokat adhatnak, hogy mit lehet tennünk annak a viselkedésnek a megváltoztatásában, ami pillanatnyilag elfogadhatatlan számunkra.

---

Oszd meg másokkal!