| Szülők iskolája 5 - Hogyan dicsérjünk és miért váljuk Delfi örököseivé? |
| Szülők iskolája |
| Írta: Suba Mónika |
| 2007. augusztus 27. hétfő, 02:00 |
|
Például:
Természetesen a pozitív én-üzeneteknek hihetőnek kell hangozniuk a gyerek számára, vagyis az üzenet pontosan követi a belső érzést, legyünk bizonyosak, hogy egy csepp kiábrándultságot, csalódottságot sem érzünk. Vigyázzunk, hogy pozitív én-üzeneteink legyenek te-üzenet-mentesek! Rejtett te üzenetet tartalmaznak a következő kijelentések: "Sokkal ügyesebben szedted össze a játékaidat, mint szoktad." "Örülök, hogy mégiscsak úgy döntöttél, részt vállalsz a ház körüli teendőkben." stb. A dicséretnek egy hatékony alternatívája lehet az értő figyelem használata is, egy olyan szóbeli reagálás, amely semmi többet nem fejez ki, mint annak az empatikus megértését vagy elfogadását, amit a gyerek kifejez vagy átél. Először a fülünkkel meghallgatjuk, majd a szánkkal bizonyítjuk, hogy megértettük, miről is volt szó. Íme egy pálda, hogyan reagál egy anya értő figyelemmel gyereke felé, aki valójában dicséretet szeretne hallani: PETI: Szerinted mostanában szebben rajzolok? Fejlődtem valamit? ANYA: Úgy hangzik, mintha te úgy gondolnád, igen. Jól értem? PETI: Igen, sokat igyekeztem. ANYA: Fejlődni szeretnél... PETI: Igen, fontos nekem a rajz, úgy gondolom, van tehetségem hozzá. ANYA: A lehető legjobbat akarod kihozni magadból. PETI: Igen, azt szeretném. Ebben a párbeszédben az anya különös, szokatlan magatartást vett föl. Ahelyett, hogy annyit mondott volna, "Valóban szépek a rajzaid, de mindig is azok voltak!", úgy döntött, hogy nem értékel, nem dicsér, egyáltalán nem bonyolódik bele a gyerek problémája tartalmába. Ehelyett a gyerek érzéseit tükrözte vissza, így jóval többet tudott meg arról, mi forog a fia fejében, az egyszerű dicséret valószínűleg már az első mondat után félbeszakította volna a párbeszédet. A gyerek pedig az anyja értékelésének kicsikarása helyett saját maga értékelte önmaga fejlődését. Az értő figyelem segítségével az anya visszadobta a labdát a gyereknek, így az megmaradt a probléma valódi tulajdonosánál. Összefoglalva: Gordon szerint a hagyományos jutalmazásnak, dicséretnek számos kockázata van. Ezekkel olyan viselkedéseket táplálunk a gyerekben, mint a függőség, irigység, testvérek közötti féltékenység, versengés, bíráskodás, számtalan lehetőséget elszalasztunk, hogy segítsük a gyerekünket önértékelő, önirányító, önfegyelmező, problémamegoldóvá válni. Gordon szerint a gyerekünknek mindig jólesik, ha azon alkalmakkor, amikor azt látjuk, hogy valami olyat tesznek vagy mondanak, ami bennünket valóban melegséggel, az elismerés érzésével és szeretettel töltenek el, világosan felfedjük előtte, hogyan érzünk, és nem bíráljuk, nincs szándékunkban megváltoztatni őket. Nem célunk a gyerek irányítása azokban a pillanatokban, de amit mondani fogunk, azok minden bizonnyal befolyásolni fogják őket. Ezt a fajta üzenetet nem lehet előre megtervezni: önkéntelenül szakadnak fel belőlünk. És végezetül pedig: miért váljuk Delfi örököseivé? "Ha az ördög azt sugallja az embereknek, hogy ez vagy az a titok túl rémes ahhoz, hogy meghallják: hallgassák meg! Ha valami azt sugallja, túl rémes valami: nézzék meg! Ha valami igazságot elviselhetetlennek gondolnak: viseljék el!" (G.K. Chesterton)
Gordon utolsó elképzelése arról, hogyan lehet a szülő-gyerek konfliktusokat megelőzni, szintén erre cseng rá: számtalan konfliktus megelőzhető önmagunk, a szülők megváltoztatásával. Utoljára hagyja, mivel félő, sokan megijednek attól a gondolattól, hogy nem a gyereknek, hanem nekik maguknak kellene talán megváltozniuk. Nevelni tulajdonképpen növelnit jelent és ez kihat a szülőre is. A problémás gyerek mellett többnyire ott a problémás szülő is, és a kettejük problémás kapcsolata, a gyerek "csupán a tünethordozó". Bölcs dolog ráébredni, hogy elsősorban nekünk kell változnunk. Fel kell tennünk magunknak azt a mélyreható kérdést: "Mennyire szeretem magam - olyannak, amilyen vagyok?" Ha őszintén válaszolunk és kevés elfogadást érzünk saját magunk iránt, át kell értékelnünk eddigi életünket, új szemmel kell néznünk eddigi teljesítményeinket, melyek talán sokkal nagyobb elismerést érdemelnek. Az önálló teljesítményen alapuló magas önértékelés mindig elfogadhatóbbá tesz gyerekeink viselkedésével szemben is. Ha viszont nem tudunk máshonnan önbecsülést és önbizalmat meríteni, mint abból, ahogyan a világ a gyerekeinket megítéli, hajlamosak leszünk az elnemfogadásra. És nagyon fontos lenne, hogy ne használjuk gyerekeinket önbecsülésünk forrásaként: ne akarjunk jó tanuló, barátkozós, élsportoló, öt hangszeren játszó stb. gyereket! A gyerek nem a tulajdonunk. Minden gyerek egyedi és a maga módján tökéletes és csodálatos lény. A gyereknek joga van azzá válni, amivé belső lehetőségei engedik. Fogadjuk el gyerekeinket olyannak, amilyenek. Ahhoz, hogy képesek legyünk erre, először magunkat kell elfogadnunk. Végezetül egy történet Rüdiger Dahlke A mandalák világa című könyve alapján: "Amikor Isten a teremtést az egészből megalkotta, a kezében tartotta minden teremtetthez a kulcsot. Az ember feladata az lenne, hogy ezt a kulcsot megtalálja. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, Isten a lehető legjobban el akarta rejteni es megkérdezte tanácsadóit, akik adtak is neki mindenféle tanácsot, hová rejthetné, egészen a Holdig. Isten azonban így szólt: "Én mégis egészen közel és egészen távol rejtem el, oda ahol legutoljára fogják keresni." És az ember legközepébe rejtette." A kulcsot mindenhez elsősorban magunkban kell keresni... A cikksorozathoz felhasznált könyvek: |
2007-08-17 16:16:26
2007-08-25 13:24:21
2007-09-11 01:43:52
2007-09-15 06:52:30
2007-12-22 00:22:58