OkosBaba

 
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Szülők iskolája 5 - Hogyan dicsérjünk és miért váljuk Delfi örököseivé?
Szülők iskolája
Írta: Suba Mónika   
2007. augusztus 27. hétfő, 02:00

Hogyan dicsérjük hatékonyan gyermekünkNem esett szó a "nincs probléma" területről és ezzel együtt arről, hogy ilyenkor  hogyan dicsérjünk, avagy melyek a dicséret hatékony alternatívái?

Kapcsolatainkban, amit a másik tesz vagy mond, sokszor erőteljes pozitív érzéseket hív elő belőlünk - elismerést, megkönnyebbülést, örömöt, hálát stb. Dicséret helyett, amelynek számos buktatója van, Gordon szintén pozitív én-üzenetek alkalmazását javasolja, olyan üzenetekét, amelyek pontosan közlik a másikkal, miyen jó érzéseket keltett bennünk viselkedése. Ezeket a pontos, önfeltáró, magunkat megmutató üzeneteket, amelyek világosan megmondják, mi zajlik bennünk, nevezi pozitív én-üzeneteknek.

Például:

  • Annyira büszke vagyok rád, hogy...
  • Nagyon jó érzés látni, ....
  • Annyira meghatódom, amikor látom, hogy...
  • Jól érzem magam, ha...
  • Kellemesen meglepődtem, amikor...
  • Megkönnyebbültem, amikor.... stb.

Természetesen a pozitív én-üzeneteknek hihetőnek kell hangozniuk a gyerek számára, vagyis az üzenet pontosan követi a belső érzést, legyünk bizonyosak, hogy egy csepp kiábrándultságot, csalódottságot sem érzünk. Vigyázzunk, hogy pozitív én-üzeneteink legyenek te-üzenet-mentesek! Rejtett te üzenetet tartalmaznak a következő kijelentések:

"Sokkal ügyesebben szedted össze a játékaidat, mint szoktad."

"Örülök, hogy mégiscsak úgy döntöttél, részt vállalsz a ház körüli teendőkben." stb.

A dicséretnek egy hatékony alternatívája lehet az értő figyelem használata is, egy olyan szóbeli reagálás, amely semmi többet nem fejez ki, mint annak az empatikus megértését vagy elfogadását, amit a gyerek kifejez vagy átél. Először a fülünkkel meghallgatjuk, majd a szánkkal bizonyítjuk, hogy megértettük, miről is volt szó.

Íme egy pálda, hogyan reagál egy anya értő figyelemmel gyereke felé, aki valójában dicséretet szeretne hallani:

PETI: Szerinted  mostanában szebben rajzolok? Fejlődtem valamit?

ANYA: Úgy hangzik, mintha te úgy gondolnád, igen. Jól értem?

PETI: Igen, sokat igyekeztem.

ANYA: Fejlődni szeretnél...

PETI: Igen, fontos nekem a rajz, úgy gondolom, van tehetségem hozzá.

ANYA: A lehető legjobbat akarod kihozni magadból.

PETI: Igen, azt szeretném.

Ebben a párbeszédben az anya különös, szokatlan magatartást vett föl. Ahelyett, hogy annyit mondott volna, "Valóban szépek a rajzaid, de mindig is azok voltak!", úgy döntött, hogy nem értékel, nem dicsér, egyáltalán nem bonyolódik bele a gyerek problémája tartalmába. Ehelyett a gyerek érzéseit tükrözte vissza, így jóval többet tudott meg arról, mi forog a fia fejében, az egyszerű dicséret valószínűleg már az első mondat után félbeszakította volna a párbeszédet. A gyerek pedig az anyja értékelésének kicsikarása helyett saját maga értékelte önmaga fejlődését. Az értő figyelem segítségével az anya visszadobta a labdát a gyereknek, így az megmaradt a probléma valódi tulajdonosánál.

Összefoglalva: Gordon  szerint a hagyományos jutalmazásnak, dicséretnek számos kockázata van. Ezekkel olyan viselkedéseket táplálunk a  gyerekben, mint a függőség, irigység, testvérek közötti féltékenység, versengés, bíráskodás, számtalan lehetőséget elszalasztunk, hogy segítsük a gyerekünket önértékelő, önirányító, önfegyelmező, problémamegoldóvá válni. Gordon szerint a gyerekünknek mindig jólesik, ha azon  alkalmakkor, amikor azt látjuk, hogy valami olyat tesznek vagy mondanak, ami bennünket valóban melegséggel, az elismerés érzésével és szeretettel töltenek el, világosan felfedjük előtte, hogyan érzünk, és nem bíráljuk, nincs szándékunkban megváltoztatni őket. Nem célunk a gyerek irányítása azokban a pillanatokban, de amit mondani fogunk, azok minden bizonnyal befolyásolni fogják őket. Ezt a fajta üzenetet nem lehet előre megtervezni: önkéntelenül szakadnak fel belőlünk.

És végezetül pedig: miért váljuk Delfi örököseivé?A szülő-gyerek konfliktus kulcsa

"Ha az ördög azt sugallja az embereknek, hogy ez vagy az a titok túl rémes ahhoz, hogy meghallják: hallgassák meg! Ha valami azt sugallja, túl rémes valami: nézzék meg! Ha valami igazságot elviselhetetlennek gondolnak: viseljék el!" (G.K. Chesterton)


"Ismert meg önmagad!" - szólt a Delfi jóshely felirata már 2000 évvel ezelőtt is.

Gordon  utolsó elképzelése  arról, hogyan lehet a szülő-gyerek konfliktusokat megelőzni, szintén erre cseng rá: számtalan konfliktus megelőzhető önmagunk, a szülők megváltoztatásával.

Utoljára hagyja, mivel félő, sokan megijednek attól a gondolattól, hogy nem a gyereknek, hanem nekik maguknak kellene talán megváltozniuk. Nevelni tulajdonképpen növelnit jelent és ez kihat a szülőre is. A problémás gyerek mellett többnyire ott a problémás szülő is, és a kettejük problémás kapcsolata, a gyerek "csupán a tünethordozó".

Bölcs dolog ráébredni, hogy elsősorban nekünk kell változnunk. Fel kell tennünk magunknak azt a mélyreható kérdést: "Mennyire szeretem magam - olyannak, amilyen vagyok?" Ha őszintén válaszolunk és kevés elfogadást érzünk saját magunk iránt, át kell értékelnünk eddigi életünket, új szemmel kell néznünk eddigi teljesítményeinket, melyek talán sokkal nagyobb elismerést érdemelnek. Az önálló teljesítményen alapuló magas önértékelés mindig elfogadhatóbbá tesz gyerekeink viselkedésével szemben is. Ha viszont nem tudunk máshonnan önbecsülést és önbizalmat meríteni, mint abból, ahogyan a világ a gyerekeinket megítéli, hajlamosak leszünk az elnemfogadásra. És nagyon fontos lenne, hogy ne használjuk gyerekeinket önbecsülésünk forrásaként: ne akarjunk jó tanuló, barátkozós, élsportoló, öt hangszeren játszó stb. gyereket! A gyerek nem a tulajdonunk. Minden gyerek egyedi és a maga módján tökéletes és csodálatos lény. A gyereknek joga van azzá válni, amivé belső lehetőségei engedik. Fogadjuk el gyerekeinket olyannak, amilyenek. Ahhoz, hogy képesek legyünk erre, először magunkat kell elfogadnunk.

Végezetül egy történet Rüdiger Dahlke A mandalák világa című könyve alapján: "Amikor Isten a teremtést az egészből megalkotta, a kezében tartotta minden teremtetthez a kulcsot. Az ember feladata az lenne, hogy ezt a kulcsot megtalálja. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, Isten a lehető legjobban el akarta rejteni es megkérdezte tanácsadóit, akik adtak is neki mindenféle tanácsot, hová rejthetné, egészen a Holdig. Isten azonban így szólt: "Én mégis egészen közel és egészen távol rejtem el, oda ahol legutoljára fogják keresni." És az ember legközepébe rejtette."

A kulcsot mindenhez elsősorban magunkban kell keresni...

A cikksorozathoz felhasznált könyvek:
Th. Gordon: P.E.T.- A szülői eredményesség tanulása – Gordon könyvek 2000
Th. Gordon Tanítsd gyermeked önfegyelemre –Gordon könyvek 1999



Oszd meg másokkal!
Digg! Reddit! Del.icio.us! Mixx! Google! Live! Facebook! Technorati! StumbleUpon! MySpace! Newsvine! Furl! Yahoo! Twitter! LinkedIn! Linkter.hu Blogter.hu Propeller.hu UrlGuru.hu Startlap.hu FullStart.hu VipStart.hu InterNetMedia.hu Linkmegosztó.com Linkek.in mylink.hu Joomla Free PHP
 

5 hozzászólás

  1. Szervusztok, és köszönöm nektek ezeket az értékes információkat! Érdekes volt látni, hogy sokszor egyetértettem veletek a cikkek olvasása közben, máskor pedig jó volt elgondokodni azon amit írtatok, ill. kiemeltetek a szakkönyvből. Remélem a gyakorlatban is tudom majd alkalmazni az olvasottakat! Megérte rászánom az időt amit a sokszor nem rövid cikkeitekkel töltöttem! És hogy el ne felejtődjenek a tanácsok, ötletek összegyűjtöttem őket egy külön mappába! Köszike. Mona null
  2. Érdeklődve olvastam a cikkeket, mert, mint kezdő anya gyakran vannak kétségeim afelől, hogy jó iránba terelgetem-e csöppnyi lánykámat. Sok minden tetszett és sok mindenen elmorfondíroztam mégis a fenti cikk ANYA-PETI párbeszédével nem igazán tudok egyetérteni. Lehet, hogy azért, mert gyereként nem sok biztatást és dícséretet kaptam, sokszor megdícsérem a 10 hónapos lánykámat. "Ügyes vagy, szépen megetted az ebédet" pl. vagy ha sikerül valamit elérnie egy játék során A Petis párbeszéd előszőr is nekem kicsit mesterkélt. Másodszor én megdícsérném, hogy ha tényleg fejlődött. És azt beszélnénk meg, hogy minél többet rajzol és gyakorol, annál ügyesebb lesz és egyre szebbek lesznek a rajzai. De lehet, hogy rosszul gondolom. Minden esetre köszönöm mégegyszer a sorozatot és remélem lesz még ehhez hasonló gyermekem helyes neveléséhez segítséget adó cikk.
  3. Ezen a cikken nagyon elgondolkodtam. Visszagondoltam a saját gyerekkoromra, és ugyanez a probléma állt fenn a családunkban velem kapcsolatban. Nagyon dicsértek a szüleim mindenért, bármi dolog, amit tettem, mindig dicsérendő volt, úgy kinézet (hogy te milyen szép vagy...) terén, mint tudás terén. Ez természetesen tényleg egy bizonyos fajta lökést adott nekem a tanulásban és önbizalmat a társaimmal szemben, de végül is mindig arra ösztönzött, hogy megfeleljek a szüleimnek. Bár ez csak később tudatosult bennem. A helyzet aztán odáig vezetett, hogy saját magamat nem tudtam helyesen értékelni, és ha valahol kudarc, vagy esetleg negatív kritika ért, nagyon nehezen dolgoztam fel, és nagyon igazságtalanul érintett. Haragudtam érte, nem láttam helyesen magamat, valójában mit is érek én. Ez főleg tinédzserkoromban tetőzött, ami aztán szüleimtől távolabb nagy bizonytalanságot, félszegéget okozott. Csak évek során tudtam leküzdeni, és magamat helyesen elfogadni, olyannak, amilyen vagyok. Hozzátéve, hogy ha nem szüleimnek megfelelve, hanem helyesen magamat értékelve, magamnak tanulok, akkor valószínűleg jobban megbirkózhattam volna a helyzetekkel, sokkal többre vihettem volna, megvalósítva terveimet. A szüleim ezt természetesen értem tették, eszük ágában nem volt, hogy ezt azért tegyék, hogy esetleg karriert csináljak, vagy egyetemeken tanuljak, hanem csak biztatni akartak, hiszen ki dicsérje és biztassa a gyerekét, ha nem a szülő. És ez így is helyes, de meg kell tényleg tanulnunk, hogy hogyan, meddig mehetünk el benne. Miután már tudom, hogy hol a helyem, és mennyit érek ebben a világban (remélem), a saját gyermekemet mégis ugyanúgy próbáltam biztatni és dicsérni, mint a szüleim. A törést a gondolkodásomban - nem tudatosan, hanem ráérezve, pár hónappal ezelőtt - az okozta, hogy megelégeltem magamban, hogy a nagyszülők, agyondicsérik a gyermekemet még akkor is, és állandóan, mikor nem is tett olyasmit, amiért esetleg ezt kellene hallania, és már ott tartottunk, hogy állandóan bármi tettéért, igazolást keresve, dicséretet jött hallani. Na akkor elgondolkodtam, hogy valami nagyon nem stimmel. Azóta rászólok, ha ilyet hallok, természetesen értetlen pillantásoktól övezve a nagymamákra, de azt hiszem, ez így a helyes. És remélem, még időben tettem. Gordom módszere felületesen ismerve belőlem is ellenérzéseket váltott ki, de ahogy alaposabban megismerem, és próbálkozom ez alapján magamat is változtatni, úgy fogadom el egyre inkább. A Petis párbeszéd igenis kicsit durvának tűnik a nem ilyenhez szokott, és nem így felnőtt szülőnek, mint amilyen én is voltam, valójában a gyermek önmaga megismerését segíti, kimondatja vele a gondolatait, és segíti a problémáit magának feldolgozni. Tehát szembesül a saját énjével, és ettől csak erősebb lesz lelkiekben. Remélem, érthető volt, amit leírtam, és köszönöm Mónika, hogy ezt a cikket megírtad, mert most tudatosult bennem, amire már ezelőtt ráéreztem, és már tisztán látom a hibát, amit majdnem én is elkövettem. Zsuzsa
  4. Zsuzsa, ha teheted, olvasd el a Beszelj ugy, hogy erdekelje, hallgasd ugy, hogy elmeselje nullcimu konyvet amit Annamari ajanlott. Biztos tetszeni fog, tavolrol sem olyan "durva" mint Gordon (pedig valojaban ugyanaz). A dicseretrol szolo fejezetben nagyon hasonlo a pelda a te szemelyes elmenyedhez. Valoban azert furcsa "igy" beszelni, mert nem vagyunk hozzaszokva. De az en gyerekeimnek mar ez a termeszetes.
  5. Egyetértek azzal, hogy nagyon nehéz változtatni a szülői mintán. Én a férjem lányát nevelem, aki 12 éves, és nagyon nehezen kezelhető, plussz nem is a sajátom. Amikor hozzánk került 8 éves volt. Én elhatároztam, hogy mintaanya leszek, és mindent tökéletesen fogok csinálni. Aztán kiderült, hogy ő persze egyáltalán nem olyan, amilyennek én elképzeltem. Elég lusta, elég nemtörődöm, és egyáltalán nem akar megtanulni bizonyos dolgokat, amik nekem és a férjemnek is fontosak lennének(pl.angol nyelven olvasni-ő félig angol, beszélni tud, de olvasni nem akar megtanulni). Emellett nem akart zenét tanulni stb. Ez számomra nagy kudarcélmény volt, és az is a mai napig, és egyre jobban látom magamat visszasüllyedni a hagyományos fegyelmezős szülőszerepbe. Biztos vagyok benne, hogy ez nem jó, és szeretnék is változtatni, de nagyon nehéz. Illetve képtelen vagyok rá. Olvastam már é is részleteket a Gordon könyvből, és a cikksorozatot is elolvastam, és egyet is értek nagyon sok mindennel, de ezek a párbeszédek nekem is nagyon mesterkéltnek tűnnek és nem tudok azonosulni velük. Valószínűleg azért, mert ezt mintát láttam a saját szüleimtől. Kíváncsi vagyok, vajon mások is vannak-e így ezzel?

Szólj hozzá!


    • >:o
    • :-[
    • :'(
    • :-(
    • :-D
    • :-*
    • :-)
    • :P
    • :\
    • 8-)
    • ;-)

    Hirdetés