OkosBaba

 
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Szülők iskolája 1 - Szülő-gyermek kapcsolat: a hiányzó láncszem
Szülők iskolája
Írta: Suba Mónika   
2007. július 18. szerda, 02:00

Szülő-gyerek kapcsolatSemmi kétség: szülőnek lenni nem könnyű feladat és nem kis felelősség! Szülőként időnként tehetetlennek, tanácstalannak érezhetjük magunkat, sőt még azt is megkérdőjelezhetjük, hogy vajon tényleg jó szülők vagyunk-e. Ugyanakkor mindenki a szülőket vádolja, ha valami félresiklik a gyereknevelésben, de senki sem képezi őket. Évente sok millió új  anya és apa "veszi fel" azt a munkát, amely a világon talán a legnehezebb: hazavinni egy csecsemőt, aki majdnem teljesen magatehetetlen, viselni minden felelősséget testi és lelki egészségéért, úgy nevelni, hogy kedves, együttműködő, tevékeny emberré, a társadalom hasznos tagjává váljon. Van-e ennél nehezebb és felelősségteljesebb munka? Nem hiszem. És hányunkat tanítottak meg rá? Tény, hogy majdnem minden szülő úgy neveli gyerekét és kezeli családja gondjait, ahogyan saját szüleitől látta, azok pedig saját szüleiktől és így tovább. A nevelésben tulajdonképpen kétezer éves módszerekre támaszkodunk.

Nem mintha a pszichológia, a fejlődéslélektan és más viselkedéstudományok nem halmoztak volna fel új ismeretanyagot a gyerekekről, szülőkről, személyközti kapcsolatokról, a másik ember fejlődésének elősegítéséről, a hatékony kommunikációról, az emberi kapcsolatok erejéről, a hatékony konfliktusmegoldásról. Csakhogy ezek az információk nem igazán jutnak el a szülőkhöz! Ezen próbált segíteni dr. Thomas Gordon, a humanisztikus pszichológia egyik legnagyobb alakja, aki 1962-ben, a kaliforniai Pasadenában elhatározta, hogy kialakít egy szülőképző programot, ahol a szülők megtanulhatják, hogyan válhatnak eredményes szülővé. Azóta világszerte szülők ezrei végezték el a tanfolyamot, olvasták Gordon könyveit, ismerhették meg életfilozófiáját és építhették be a mindennapjaikba. A szülőket naponta foglalkoztató kérdést tanulmányozta: a fegyelmezést. Azt feszegette, miért nem válik be a hagyományos fegyelmezés a családokban, ugyanakkor hogyan hathatunk mégis a gyerekre. Dr. Gordon vizsgálati eredmények, pszichológusi tapasztalatok és saját családi élménye alapján elveti a büntetés és hatalom bevetését. Szerinte ezekkel csak újabb problémákat idézünk elő, a lázadástól a a depresszióig. A otthoni büntető fegyelmezésnek számos hatékony helyettesítőjét kínálja, melyek mindegyike a hatalom kizárásán alapuló módszer, lerombolja a mítoszokat is, amelyek a jutalmazás-büntetés rendszerei körül alakultak ki, a „szigorú szeretet” és engedékenység helyett egy harmadik alternatívát ajánl. Egy harmadik alternatívát, mely mind a felnőtt, mind a gyermek számára az igényeket kielégítő megoldásokkal végződik. Hatására a gyerekben kialakul az önfegyelem, a felelősségérzet, az együttműködés és a mások iránti figyelmesség mérhetetlenül fontos készsége. Megnő a gyerek önbizalma is, amely alapfeltétele a szellemi egészségnek és tanulási sikernek. A gyereknek a szülőhöz fűződő viszonya is minőségileg másabb lesz, melegebbé, bizalommal telivé válik, az együttműködés, a másik igényeinek a tiszteletben tartása válik a kapcsolat hajtóerejévé. 

A módszer megnöveli a szülő hatékonyságát a gyerek zavaró és elnemfogadható (a szót fogalomként használjuk, ezért nem tartjuk be a helyesírási szabályt) viselkedésének kezelésében, a fegyelmezést önfegyelemmel helyettesíti, az egyoldalúan felállított szabályokat olyanokkal, amelyek kialakításában a szülő-gyerek egyaránt részt vesz, a győztes-vesztes (vagy győztes-győztes) konfliktusmegoldásokat vereségmentes megoldásokkal váltja fel. Mindezt néhány, bárki számára megtanulható készség (pl. problémák megfogalmazása, értő figyelem, én-üzenetek megfogalmazása stb.) segítségével.

Hogy megértsük Gordon elméletét, szükségszerű először a hagyományos jutalmazás-büntetés megközelítést is meg kell vizsgálnunk.

Kezdjük a "fegyelmez" szóval.

A fegyelmez" szó rokon értelmű szavainak hosszú listája: kormányoz, kézben tart, tilt, korlátoz stb. az irányításnak valamilyen fajtáját határozzák meg, mindegyikük a kontrollra, a hatalom bevetésére utal. De honnan is ered a szülők hatalma? Valahol mindenki tudja, hogy a vezetők ereje a mézesmadzag és a nádpálca használatából származik, vagyis a jutalmazás és büntetés bevetéséből.Szülő-gyerek kapcsolat - fegyelmezés? A szülő hatalmának egyik forrása, hogy olyan eszközök (jutalmak és büntetések) vannak a birtokában, amelyek segítségével irányítani tudják a gyerek viselkedését. Pl. ha a gyerek egy új kisautóra vágyik, a szülő megígérheti neki: "Ha ezen a héten minden nap megeszed az ebédet, veszek neked egy kisautót!" (jutalmazás) vagy mondhatja a következőt: "Ha nem eszed meg az ebédet, nem kapsz kisautót!" (büntetés).

Ám, hogyan kellene működnie a jutalmazásnak és a büntetésnek, hogy hatékonyak legyenek vagy hogy egyáltalán működjenek?

A jutalmazás hatékonyságához pl. a következő feltételeknek kell teljesülnie:

  1. Az irányítottnak (gyereknek) elég erősen kell akarnia vagy kívánnia valamit, hogy úgy viselkedjen ahogy az irányító (szülő) elvárja.
  2. Az szülő által felajánlott jutalomnak a gyerek számára valóban kívánatosnak kell lennie, olyan valaminek, amely várhatóan kielégíti valamilyen szükségletét.
  3. A gyereknek a jutalmat osztó irányítótól kell függnie, vagyis a gyerek képtelen legyen önmaga kielégíteni igényét.

Csakúgy, mint a jutalmazás, a büntetés kiszabása is jelentős szakértelmet kíván, hogy a gyerek hatékonyan irányítható legyen:

  1. A gyereknek úgy kell éreznie , hogy a büntetés megfosztja őt valamitől, fájdalmas, kerülendő, ártalmas - vagyis elrettentőnek kell lennie számára.
  2. A büntetésnek eléggé elrettentőnek kell lennie ahhoz, hogy a nemkívánatos viselkedést megszüntesse.
  3. Az irányítottnak képtelennek kell lennie arra, hogy elmeneküljön a büntető helyzetből vagy akár a kapcsolatból.
  4. Az egyszer már megbüntetett viselkedést mindig büntetni kell.
  5. A büntetésre közvetlenül azután kerüljön sor, hogy a helytelen viselkedés bekövetkezett.
  6. A büntetésnek nem szabad más gyerekek, személyek jelenlétében lezajlania, mert zavarba jöhet és agresszívan fordulhat az irányító felé.
  7. A büntetőnek ügyelnie kell arra, hogy a viselkedés soha ne jutalmazódjon.
  8. A gyereket nem szabad túl gyakran vagy túl súlyosan büntetni, máskülönben "lelépnek" - föladják a próbálkozást, elhagyják a terepet, elköltöznek otthonról, otthagyják az iskolát stb.

A jutalmazásnak és büntetésnek egyaránt számtalan buktatója van. Eljön az idő amikor a jutalmak értéküket veszítik (egy idő után már nem válik be az az ígéret pl. ha jó lesz a gyerek, a decembert megelőző hónapokban a Mikulás szép ajándékot fog hozni), saját maguk megtudják szerezni a jutalmakat (a serdülő elmegy a szünidő alatt dolgozni és megkeresi a zsebpénz), előfordulhat, hogy a jutalom elérése túl nehéznek tűnik vagy az elfogadható viselkedés jutalom nélkül marad (nem leshetjük gyerekeinket minden percben). Nem ritka, hogy a gyerek már csak a jutalomért hajt ("Tetszik amit rajzoltam?", "Jó voltam ma?" stb.) és az sem, hogy a jutalom elmaradása büntetésként hat ("Meg sem dicsérted a fogalmazásomat, biztos borzalmas!"). Ez nem azt jelenti, hogy a dicséretnek nincsenek hatékony alternatívái. Gordon megerősítő pozitív én-üzenetek használatát ajánlja.

A büntetés, ezen belül is a gyerek testi bántalmazása (elfenekelés, a sokat emlegetett "atyai pofon", pálcázás stb.), viszont több veszélyt rejt magában. A gyerekek büntetését helyeslők soha nem restek azzal érvelni, hogy az ő büntetésük enyhe, jóindulatú és szerető. Azt tartják, hogy csak a súlyos büntetés kegyetlen, embertelen és nem szeretetből fakad, mindez pedig a jóindulat külszínét kölcsönzi a büntetés mellett állásfoglalóknak. Először is fontos leszögezni, hogy az enyhe büntetés nem játszhatja az elrettentő szerepet. Az enyhe büntetés kudarcát bizonyítja Thomas Power pszichológus és M. Lynn Chapieski végzős hallgató egy 1986-os tanulmányukban. Tizenhat 14 hónapos csecsemőn végzetek megfigyeléseket, amint anyjukkal játszottak és anyjuk kísérleteit, hogy visszatartsák őket. Nem bizonyult sikeresnek sem az azonnali fizikai büntetés (kezükre legyintés), sem az azutáni fizikai büntetés, hogy először megpróbálták elvonni a figyelmüket. A megbüntetett kisbabák sokkal nagyobb valószínűséggel ragadtak meg törékeny tárgyakat és kisebb valószínűséggel engedelmeskedtek a korlátozásnak. A személyiségfejlődési vizsgálat során, hét hónappal később, a büntetett csecsemők rosszabb eredményeket értek el, mint azok, akiket nem, vagy alig fegyelmeztek. A kutatók szavaival élve: "kevesebb felderítőkészséget mutattak, amely ahhoz vezet, hogy korlátozottabb lesz az a csatornájuk, amellyel látási és térérzékelő készségeiket, valamint problémamegoldó képességüket fejleszthetik." Szülő-gyerek kapcsolat - testi fenyítésA súlyosabb fizikai büntetés viszont komoly testi és lelki sérülést okozhat és minél kisebb korban érik ilyen hatások a gyereket, a következmények annál súlyosabbak. Ugyanakkor számtalan kutatás bizonyítja, hogy a büntetés erőszakot és agresszivitást szül, egy idő után a szülők elkerülhetetlenül kifogynak a büntetésekből, valamint, hogy a gyerek szigorú büntetése szellemi egészségükre nézve rendkívül veszélyes.

Nem hanyagolhatóak el a gyerekek által használt védekező mechanizmusok sem, amelyekhez akkor folyamodnak, amikor a szülők irányítani próbálják őket. Ezeket 3 csoportba sorolhatjuk:

1. Megküzdő jellegűek

  • ellenállás, dac, elutasítás
  • lázadás, szófogadatlanság, engedetlenség, feleselés
  • megtorlás, visszavágás, ellentámadás, vandalizmus
  • verekedés, ellenségeskedés, harciasság
  • szabályok, törvények megszegése
  • hisztéria, düh
  • hazudozás, megtévesztés, az igazság elrejtése
  • mások hibáztatása, befeketítése
  • mások fölötti basáskodás, zsarnokoskodás
  • összefogás, szövetség kialakítása, a felnőtt elleni szervezkedés
  • versengés, a győzelem vágya, a kudarc gyűlölete

2. Menekülő jellegűek

  • visszavonulás, fantáziálás
  • csavargás
  • kivonulás, menekülés, kimaradás az iskolából, otthonról, elrohanás,
  • némaság, ignorálás, a beszélőviszony megszüntetése, a felnőtt "leírása", távolságtartás
  • félősség, félénkség, gyávaság, halk beszéd, húzódozás minden új kipróbálásától, gátlásosság
  • megbetegedés, pszichoszomatikus megbetegedések kialakulása
  • kényszerevés, szertelen fogyókúra
  • alkoholhoz, kábítószerhez folyamodás

3. Megadó jellegűek

  • hízelgés, udvarlás, bókolás, talpnyalás, a felnőtt kegyeinek elnyerése
  • feladás, legyőzöttség érzése, lézengés, tengés-lengés,
  • sírás, zokogás, depresszió vagy reménytelenség érzése
  • bátorítás és állandó helyeslés igénye, bizonytalanság érzése
  • meghunyászkodás, konformizmus, behódolás, engedelmessé válás

Önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: akkor mit tehetünk mint szülők? Vagy egyáltalán tehetünk-e valamit? Hogyan lehet a gyereket másképp, mint nem-fegyelmezéssel irányítani? Mi lesz a szülői tekintélyünkkel?

Gordon a büntetés és jutalmazás helyett, amely nem más mint a gyerek külső irányítása, olyan alternatívát ajánl a szülőknek, amelyek segítségével megnövelhetik a gyerek képességét arra, hogy ők maguk fedezzenek fel kellemes következményeket (belülről jövő jó dolgokat) és a belső irányítás kifejezésében segítsék őket.

Gordon megfigyelte, hogy amikor az emberek szülők lesznek, a magatartásukban valami fordulat következik be, az anyaság-apaság szent birodalmába lépve magukra öltik a "szülő" köntösét, elkezdik a szülő szerepét játszani, hirtelen anyuka és apuka válik belőlük. Ennek az átváltozásnak az a hátránya, hogy a szülők elfelejtik, hogy még mindig emberi hibákkal, korlátokkal és valódi érzésekkel rendelkeznek. Ha hiteles szülők akarunk lenni, állítja Gordon, meg kell engednünk magunknak, hogy hiteles emberek legyünk. Valódi emberek, olyanok, akiknek pozitív és negatív érzelmeik is vannak a gyerekeikkel szemben. Következeteseknek sem kell lennünk, hogy jó szülő legyen belőlünk és még csak elfogadó és szeretetteli érzéseket sem kell megjátszanunk a gyerek iránt, ha őszintén nem ezt érezzük. Ugyanakkor nem kell a szeretetnek és elfogadásnak ugyanazt a fokát éreznünk minden gyerekünk iránt. Végül pedig fölösleges egységfrontot kialakítanunk a párunkkal, mert azt gondoljuk, hogy a gyerekneveléshez ez szükséges. Arra viszont szükség van, hogy megtanuljuk felismerni valódi érzéseinket és ezt hatékonyan tudjuk a gyerek felé közvetíteni. Ennek érdekében Gordon a következőkből indul ki, és azt ajánlja, hogy a gyerek összes lehetséges viselkedését – tehát mindazt amit tehet vagy mondhat - mindig képzeljük bele az ábrán látható négyzetbe:


Nyilvánvaló, bizonyos viselkedésformákat könnyű elfogadnunk, mást viszont nem. Így kettébontjuk a téglalapot: az egyik lesz az elfogadás sávja, a másik az elnemfogadásé:


Az elfogadás sávjába tartoznak azok a viselkedésformák, amelyeket elfogadhatónak tekintünk, míg a másikba azok, melyek számunkra elfogadhatatlanok. Például, ha két éves gyerekünk krétával firkája a szoba  falát, ez valószínűleg az elnemfogadható viselkedések közé esik, míg ha az udvaron játszik a krétával, valószínűleg semmi kifogásolnivalót nem találunk.

A választóvonal minden szülőnél máshol van: vannak olyanok akik gyerekük kevés viselkedését érzik csak elnemfogadhatónak, így egy viszonylag elfogadó szülő téglalapja így nézhet ki:


Ellenben, ha valaki sűrűn érzi elfogadhatatlannak gyereke viselkedését, a választóvonal is más helyre kerül:


Az, hogy hova is kerül ez a vonal, számos tényező függvénye. Függ a szülő személyiségétől, (vannak olyan szülők akiknek a tolerancia szintjük magasabb, míg másoknak nem), a gyerektől (pl. nehezebb elfogadást érezni egy olyan gyerek iránt, aki betegséggel kezdi az életét, az elalvása küzdelem, sokat sír, túl aktív, esetleg olyan tulajdonsága van, amit nem szeretünk, nehezünkre esik elfogadni a kislányt, akit kisfiúnak vártunk stb.) Fontos kiemelni, hogy az a gondolat, amely sok szülőnek szánt könyvben megtalálható, miszerint a szülőnek egyformán kell éreznie minden gyerekével szemben, nemcsak hamis, de erős bűntudatot is okozhat.

Az elfogadás/elnemfogadás vonaláról annyit kell még tudnunk, hogy nem mozdulatlan, hogy milyen irányba mozdul el, az is számos tényező függvénye. Függ a szülő lelkiállapotától (pl. ha fáradtak vagyunk, fáj a fejünk, a toleranciaszintünk is csökken), a helyzettől, amiben a szülő van (pl. vendégségben, az utcán kevésbé vagyunk elfogadóak gyerekeinkkel szemben). A két szülő jelenléte a családban még tovább bonyolítja a képet. Általában az egyik elfogadóbb mint a másik, ráadásul a két szülő elfogadási vonala, különböző időben mozdul le és felfele, a helyzettől és lelkiállapottól függően.

A fentiek alapján leszűrhetjük a következőket:

  1. A szülők következetlensége elkerülhetetlen.
  2. Az apának és anyának lehetetlen mindig ugyanazt érezniük és nincs szükség szülői egységfrontra.
  3. Nincs olyan szülő, aki mindig, minden gyerekviselkedésre elfogadást érezne.

Igaz ugyan, hogy a gyerekek jobban szeretik, ha elfogadják őket, de nagyon ügyesen tudnak bánni szüleik elnemfogadó érzéseivel is, ha ezekről világos és őszinte közlést kapnak. Ez nemcsak a gyermek boldogulását könnyíti meg, hanem abban is segít, hogy szüleit igazi embernek lássa: megértő emberi lénynek, akikkel szívesen tart fenn kapcsolatot.

Gordon azt is állítja, hogy a gyerekek igazából nem rosszalkodnak, ellenben, mi felnőttek a rosszalkodás szót kizárólag csak gyerekekre használjuk. Nem mondjuk pl. "A férjem rosszalkodott a tegnap.", "A vendégeim rosszalkodtak az ebéd alatt.", "A beosztottjaim mostanában rosszalkodnak, fizetésemelést kérnek." Szerinte a felnőttek akkor mondják, hogy a gyerek rosszalkodik, ha egy bizonyos viselkedését úgy ítélik meg, hogy az ellentétes a szülő elképzeléseivel arról, hogyan kellene viselkednie a gyereknek. A rosszaságot a felnőtt tapasztalja, nem a gyerek. Ha megértjük ezt a lényeges különbséget, a gyerek minden egyes tettét úgy láthatjuk, mint puszta viselkedést, melynek a kizárólagos célja az igények kielégítése, hiszen a gyerek nem a felnőtt ellen, hanem saját magáért próbál tenni valamit. És ahhoz, hogy a szülők tisztán lássák a hatalmat kizáró módszer logikáját, át kell menniük ezen a fontos váltáson - hogy a probléma helyét a gyerekről a felnőttre teszik át. Hogy megvilágítsa  ezt a váltást, Gordon bevezeti a „problémagazda” fogalmát, abban próbál segíteni, hogy a szülő meg tudja állapítani, hogy valójában kié is a probléma.

Amikor gyerek olyat tesz, ami megakadályozza a a felnőttet valamely igényének a kielégítésében (elnemfogadható viselkedés), a viselkedés a felnőttnek okoz gondot, a problémagazda a felnőtt (pl. a gyerek sáros cipővel bemegy a frissen felmosott konyhába; nyomogatja gombokat, miközben a szülő telefonon beszél stb. ) Azonban, ha a gyerek az, aki nem tudja kielégíteni valamelyik szükségletét, a helyzetet úgy tekintjük, hogy a gyereknek van problémája - vagyis a gyerek a  problémagazda ( pl. unatkozik; úgy érzi, semmi nem sikerül neki stb.).

Ezek ismeretében a viselkedés téglalapja a következőképpen alakul:


A következő cikkben megvizsgáljuk, hogyan figyelhetünk gyermekünkre, hogy az megnyíljon előttünk, hogyan figyelhetünk a kicsikre, akik még nem tudnak beszélni, hogyan beszélhetünk, hogy a gyerekünk figyeljen ránk, hogyan változtathatunk az elnemfogadható viselkedéseken a környezet módosításával, illetve hogyan oldhatjuk meg a felmerülő konfliktusokat versengésmentesen.



Oszd meg másokkal!
Digg! Reddit! Del.icio.us! Mixx! Google! Live! Facebook! Technorati! StumbleUpon! MySpace! Newsvine! Furl! Yahoo! Twitter! LinkedIn! Linkter.hu Blogter.hu Propeller.hu UrlGuru.hu Startlap.hu FullStart.hu VipStart.hu InterNetMedia.hu Linkmegosztó.com Linkek.in mylink.hu Joomla Free PHP
 

13 hozzászólás

  1. Kíváncsi vagyok a folytatásra, mert sok érdekes dolog van ebben a részben, de azt hiszem, hogy a következetesség az egyik legfontosabb eleme a nevelésnek. Én megpróbálok az lenni. Az egységfront nincs, ez igaz, de következetesség nélkül nem lehet semmit elérni, szerintem.
  2. Én azt hiszem, értem, miért ír a következetességről. Persze nagyon fontos, de nem minden áron. Kivétel mindig van, mi sem vagyunk tökéletesek. Velem következetesek voltak a szüleim, de néha volt kivétel, és méghozzá az én érdekemet is figyelembe véve. Pedig nekik volt akkor nehezebb. Meg is lepődtem olyankor. Eddig egyetértek Gordonnal. Zsuzsa
  3. Örülök, hogy felmerült ez a kérdés. A következetesség az egyik mítosz amit Gordon megdönt, hiszen a következetesség azt jelenti, hogy a gyerekem minden egyes viselkedésére, minden esetben, pillanatnyi hangulatomtól, a helyzet sajátosságaitól függetlenül azonos módon reagálok. Ez pedig szinte lehetetlen, hiszen az a bizonyos elfogadás vonala nagyon könnyen és számos tényezőtől függően bármely irányba elmozdulhat! Mondok egy példát: tegyük fel szuperul érzem magam, friss vagyok és pihent, agyereke pedig zenét hallgatnak és énekelnek,jól érzik magukat. a viselkedésuk oké, örülök, hogy ilyen elfoglaltságot taláktak, különben is zeretem hallgatni őket. Néhány nap múlva, szörnyű fejfájás kínoz, minden amire vágyom, hogy csendben egy fél órát pihenjek, minden egyes hang ami a suttogásnál handosabb, faldakmasan hasít az agyamba. Következetlen vagyok? Hát, persze, hogy az! És egy nyomós okom is van rá: más hangulatban vagyok, mind néhány nappal ezelött, hiszen ember vagyok akinek érzései napról napra, helyzetről helyzetre , gyerekről gyerekre változnak! Ha mindkét esetben hasonló módon járnék el nem lennék hiteles magamhoz. DE mi történik a gyerekekkel, ha szüleiket következetlennek látják? Csupa jó! Elsősorban megértik, hogy a szülőnek is vannak jó és rossz napjai, ugyanakkor minden helyzet ,más és más. Másodsorban, a gyerekek tisztelik azokat a szulőket akik érzéseiket mindihg őszintén kimutatják és csalódnak ha nem, hiszen látják, érzik ha nem vagyunk hitelesek önmagunkhoz. Igaz, hogy a gyerekek (és nemcsak)jobban szeretik, hogyha elfogadják őket, de ugyesen tudnak bánni a szüleik elnemfogadó érzéseivel is ha ezekről őszinte és pontos közlést kapnak. (Erre valók az én-üzenetek.)Véleményem szerint, ebben kellene következeteseknek lennünk: mindig őszintén mutassuk ki akár elfogadást, akár elnemfogadást érzünk gyerekünk iránt (és ember legyen a talpán aki minden gyerekviselkedéset elfogadhatónak tart, sőt ugyanazt a viselkedést is minden esetben így látja.) Lehet érdemes megnézni ennek a kérdésnek a kapcsán, mit tart gondol Gordon a szülői tekintélyről (hiszen érezhetjük mint szülők, hogy ez kerül veszélybe, ha következetlenek vagyunk) a tekintély mely formáiról beszél, melyeket tart elfogadhatónak a gyermek,melyek nem rombolják a szülő-gyerek kapcsolatot, miért utasítja el a hatalmon alapuló tekintélyt.
  4. nagyon okos dolgokat olvastam itt ,varom a folytatasokat .ami engem bant ,marmint dilema szamomra az hogy hogyan kezeljem a 10 honapos fiamat az engedekenyseg es tiltassal kapcsolatban.ugyan is azt tudom hogy a sok tiltassal csak rosszat csinalok neki onbizalmat veszti ,agreszivabb lesz, de ugyan akkor vannak olyan helyzetek mikor egyszeruen nem tudom kezelni a dolgokat.tul szigoru sem szeretnel lenni .ugyan is o most van a maszkalo felfedezo korban ,vannak olyan dolgok pl szekreny amit nem leget utjabol eltenni ,mert ugy van ,namar most ott benne porcelan tanyerok ,meg ehez hasonlo esetek amiket nem lehet megvaltoztatni hogyan kell tennem ilyen estekbe hogy ne buntesem ,ne legyek durva ,mert ugye egyszer ketszer szoltam hogy nem nem de neki csak az az erdekes .szeretnem a ugymond regi nevelo eszozoket mellozni teljesen a nevelesbol,itt ertem veres meg egyebek.koszonom elore a segito valaszukat es varom a rovatuk folytatasat
  5. Nagyon örülök, hogy ezt a cikket olvasshattam, mert én sem vagyok híve a gyermek verésnek és a terrornak, de viszont szeretném gyermekemet okosan irányítani és természetesen a kis korlátjait felállítani, ami nem könnyű. 20 hónapos kislányunk pont most van a hisztivel mindent megprobálok elérni korban, kiváncsi vagyok a folytatásra és remélem, hogy megtalálom majd a megoldást ami mindkettönk számára pozitívabb. Lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte el, de nincs valamilyen könyve Gordonnak?
  6. Számomra is nagy öröm volt olvasni ezt a cikket, mert éppen most olvasom Gordon P.E.T. - A szülői eredményesség tanulása című könyvét, amely nagyon jó. Én is szeretném elkerülni, hogy ne bízzon bennem a gyerekem, és számtalan példát láttam arra, többek között a magamét is, hogy a büntetésnek egyáltalán semmi értelme nincs. Kifejezetten megalázó, hogy a szülő hatalmát kihasználva "irányítja" a tehetetlen gyereket, vagyis aki még méreteinél és képességeinél fogva nem tud ellenállni. Pláne, amikor valamivel zsarolja a szülő a gyereket, amelyet magától nem tudna megszerezni. Tényleg annyi hátránya van a büntetésnek, hogy mindenképp érdemes alternatívát találni. Mindenkinek ajánlom a könyvet is elolvasásra, bár a cikk szépen összefoglalta az elejét eddig. Egyik baráti anyuka 3 nagy gyereket nevel egyedül e módszer segítségével. Szuper a kapcsolata a gyerekeivel, ő maga pedig nincs bezárva a lakásba, a gyerekek ugyanúgy megértik, hogy neki is vannak programjai, stb. Ő mindenképpen jó gyakorlati példa számomra.
  7. A cikksorozat természetesen Gordon könyvei alapján készült (P.E.T, T.E.T , Hogyan neveljük gyerekeinkjet önfegyelemre), egy rövid kivonata a könyvben leírtaknak és természeteen nem helyetesíti a könyv elolvasásáat, illetve a tanfolyam elvégzését. Én mindenkit csak bíztatni tudnék, hogy elvégezze, mert a gordoni elveket csak úgy használhatjuk igazán hatékonyan ha először szembesülünk a saját nehézségeinkkel, sztereotípiáinkkal a konfliktushelyzetek kezelését illetve kommunikációs készségeinket illetően. A tanfolyam erre jó alkalomat teremt, számtalan visszajelzést, megerősítést kaphatunk. Magyarországon Várkonyi zsuzsa foglalakozik a módszerrel, az ő könyveit is csak ajánlani tudom . Gyongyi! Gordon külön fejezetet szentel annak, hogyan kerülhetünk el számtalan konfliktushelyzetet pusztán a környezet átrendezésével! Nálam is rendkívül szokatlan helyen vannak bizonyos tárgyak, de megéri! Különben sem lesz ez mindig így! Érdemes egy időre a drága porcelánokat mondjuk a kamrába tenni, ahol nem fér hozzá. Minél ésszerűbben módosítjuk a környezetet, annál kevesebbet kell tiltani. De fontos, nem a gyereket kell korlátozni, hanem a környezetet!!
  8. Mónika, itt találtam Várkonyi Zsuzsát, ez lenne az? Gordon & T.A.
  9. Igen, ez. A főoldalról pedig el lehet jutni Gordon intezet honlapjára is.
  10. Örömmel olvastam Gordon cikkét és megerősített engem abba, hogy a türelemnél és a feltétlen szeretetnél nincs fontosabb. Azt gondolom, hogy türelemmel mindent el lehet érni. Nekem ez bevált a 2 éves kislányomnál. Köszönöm és várom a cikk további folytatását.
  11. Több mindennel nem értek egyet.De a cím tartalmával kezdeném: hiányolok egy rendkívül fontos, pszihológusok által is ismert dolgot.Ez pedig az, hogy a szülő nevelési szokásait alapjaiban meghatározza a világnézete.Továbbá megdöbbentem azon, hogy egy fent említett pszihológus 14 hónapos kisgyermekeken kisérletezte a "büntetés kudarcát".Tény, hogy az ember személyiségének alapjai kb.3 éves korára kialakulnak, teljesen pedig 7 éves korra.Bölcs meglátás az, hogy életkoronként változik a gondozás/nevelés mikéntje.Kb. 2 éves korig "pumpálni" kell a gyerekbe a szeretetet, hogy zsigeri szinten beépüljön, hogy ő egy elfogadott lény.(Milyen sokan küzdenek elvetettséggel!)A büntetéssel/jutalmazással semmi probléma nincs, a kérdés az, hogy hogyan, milyen módon tesszük azt.Ehhez kell a bölcsesség!A következetesség létfontosságú:kell, hogy a gyereknek kiszámítható legyenek a szülei, hogy a biztonság szükséglete ilyen módón is betöltődjék .Továbbá az első években a gyerek mindent elhisz, amit a szülő mond neki,így a fent megfogalmazott "partnerséggel" számomra valami sántít(ha úgy tetszik, istenként néz az apára, anyára).A tekintély(hatalomellenesség) sem realisztikus dolog:a világ hierarhiákra épül fel.Ahhoz, hogy csemeténk jól forgolódjon a világban, nem árt, ha ezt megszokja.Rend nélkül nem lehet előrejutni hatékonyan. Visszatérve az elejére, a világnézetre, jó, ha letisztázzuk önmagunkban először, hogy milyen elvek mentén haladunk.Menet közben persze lehe módosítani.S itt belép egy új dolog, ami, az egyén hite, ami nagy terjedelmű téma. Én is gyakorló, többgyermekes szülő vagyok, s sok sikeres családot ismerek, akik a hozzászólásom tartalmával egyetértenek, s nem egy van, akiknek már a felnőtt gyerekeinek a sikeres élete bizonyítja a pici korban jól(nem tökéletesen, hisz emberek vagyunk, akár bocsánatot is kérhetünk a gyerekünktől, ha hibázunk, fel fog ránk nézni) álkalmzott büntetés/jutalmazás, tekintélyelvűség stb. régi módszereket.
  12. A Gordon módszer nálunk befagyott. Fontos a nem szabad, mert nemcsak én nevelem, hanem az ovi, iskola, ahol azonnali, feltétel nélkuli szótfogadást igényelnek.
  13. Ugyan nem ertek teljesen egyet Dr. Gordon elveivel, a szülökepzö programot azonban elvileg jo ötletnek talalom. Hiszen mindenhez kell valamilyen igazolvany, jogositvany, stb. szülönek lenni azonban barki lehet mindenfele kepzettseg nelkül. Szerintem fontos, hogy fogalmunk legyen a magzat, az ujszülött, a csecsemö, a kisgyerek, kamasz pszochologiai fejlödeseröl. Tudnunk kellene, hogy mivel mit okozunk naluk hosszu tavon. Amit mindig szomorunak tartok, hogy minden gyereknevelesröl szolo könyv, cikk központi temaja a „hogyan büntessünk, fegyelmezzünk“. Szeretnek mar arrol is olvasni, hogy hogyan tudjuk elkerülni a büntetest? Miert kell egy 10 honapos babat büntetni? Miert kell neki egyaltalan valamit megtiltani? Hiszen egy ilyen pici gyerek meg annyira korlatozottan mozog, hogy igazan nem nehez elkerülni azokat a helyzeteket, amikben valami „rosszat“ tehet. A draga, törekeny, serülekeny targyakat tegyük el olyan helyre, ahol nem erheti el. A szekrenyeket, ajtokat szereljük fel olyan zarral (az üzletekben eleg nagy valasztek van mar ilyenekböl), amiket csak mi felnöttek tudunk kinyitni. Igy nincs lehetösege olyat tenni, amivel minket felbosszanthat. Ha valaki azt mondja, hogy nem rendezi at a lakast a gyereke miatt, akkor annak ajanlom, hogy gondolkozzon el elöbb azon, hogy neki mi a fontosabb? A targyak, vagy a sajat gyereke? Az atrendezes csak atmenetileg szükseges. De azon is erdemes elgondolkodni, hogy tenyleg olyan nagy baj, ha pl. a tv taviranyitoja tönkremegy, tönkre tudja-e egyaltalan tenni egy ilyen kisgyerek? Szerintem nagyon sok tiltas teljesen felesleges es csak a szülök korlatozottsagat bizonyitja. A kisgyereknek meg kell ismernie a környezetet, a vilagot, amiben el. Ezert pakol, ramol, tesz-vesz, mindent a kezebe vesz, megragcsal, stb. A mar megismert, “kitanulmanyozott” targyakat felreteszi, es ujakat vesz elö. Szerintem az un. “nevelessel”, amikor megtiltunk neki dolgokat, varjunk addig, amig el kezd jarni. Akkor mar valoban vannak helyzetek, amiket nem tudunk elkerülni, mert mar nem tudjuk magasabbra tenni, azt a valamit, amit allandoan meg akar fogni. De szerintem ekkor is hagyni kell neki minel több dolgot “tanulmanyozni”, inkabb segitsük, hogy valamit minel elöbb megismerjen, es aztan mar nem fogja tovabb erdekelni. Idövel egyre sürüsödnek a tiltasok. Azonban szerintem mindig, ha valamit megtiltunk a gyerekünknek, mondjuk meg neki röviden, hogy azt miert nem szabad. (Engem eleinte mindig megdöbbentett, hogy a lanyom milyen koran mennyi minden megert, erdemes ezt a strategiat követni.) Ne varjuk el, hogy csak egyszerüen elfogadja, hogy “nem szabad”, söt ezt a kifejezest inkabb igyekezzünk kerülni es konkretan fogalmazzuk meg, hogy mit tegyen (“hagyd ott, ahol van”, vagy “tedd vissza legy szives oda, ahonnan elvetted”), vagy hogy mit ne tegyen (“ne nyulj hozza, mert koszos”). A tiltasokban az a baj, hogy a gyerek nem erti, hogy mit miert nem szabad neki. Pl. az hogy valami koszos, az neki nem jelent semmit, neki kosz meg nem letezik. Vagy az hogy eltörik valami. Ha valami eltörik, az a kisgyerek szamara csupan egy masik alakzatot vett fel, es az milyen erdekes, hiszen megvaltozott az a targy azzal, hogy eltört. Na akkor ezt meg ki kell tanulmanyozni. Mindezeket a gyerekek csak idövel, a szülö/felnöttek/tarsadalom hatasara tanuljak meg, de nem ezekkel a fogalmakkal születnek. A sok tiltas hatasara a gyerek (karakteretöl függöen) vagy lazadni fog vagy bezarkozik, passziv lesz, es ilyen hangulatban nem tud kialakulni egy bizalommal teli szülö-gyerek kapcsolat. A következetesseg szerintem fontos, hiszen ha egyszer igy, egyszer ugy cselekszünk, a gyerekünket teljesen összezavarjuk es nem tudja, hogy mihez tartsa magat, es ezzel is allando stressz alatt tartjuk a gyerekünket. Valoban vannak helyzetek, amikor nem tudunk következetesek lenni, de ilyenkor is erdemes elmagyarazni a gyereknek, hogy miert igy, vagy ugy cselekszünk. Szerintem igenis nagyon fontos, hogy a gyerekünket, gyerekeinket el tudjuk fogadni. Ha nem tudjuk elfogadni öket, azt ök megerzik, es allando stresszben, felelemben elnek. Azon gondolkodjunk el inkabb, hogy miert NEM tudjuk elfogadni a gyerekünket. Mi az, ami idegesit benne. Ha erre rajövünk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy az altalunk nem elfogadhatonak tartott tulajdonsagat kitöl örökölhette. Mert azt elfelejtjük, hogy a gyerek 50%ban belünk van, 50%-ban a parunkbol, 25%-ban az edesanyankbol, 25%-ban az edesapankbol, 25%-ban az anyosunkbol, 25%-ban az aposunkbol, es igy tovabb. Ha a gyerekünket nem tudjuk elfogadni, akkor valojaban sajat magunkkal, vagy a parunkkal van problemank. Elöbb inkabb ezt kellene rendbe rakni, es nem a sajat problemankat a gyerekre rahuzni es mergünket rajta kitölteni. Szerintem az is nagyon fontos lenne, hogy tudjuk, hogy mivel milyen hatast valtunk ki a gyerekekben. Tudnunk kellene, hogy ök sokkal erzekenyebbek, mint mi felnöttek, ök maskepp latjak a vilagot, mint mi. Ök tölünk szülöktöl függenek, es ezt ök tudjak, erzik. Minden tettünkkel, mondatunkkal valamilyen hatast valtunk ki bennük. De fogalmunk sincs arrol, hogy milyet. Pl. nagyon sokszor mondjuk, hogy “te ezt ne csinald, mert nem tudod/tönkreteszed/elrontod, stb.”- ezzel a meg nem letezö önbizalmat is a földbe döngöljük, ehelyett inkabb segitenünk kellene, tamogatnunk, biztatnunk, hogy az a valami, amit meg nem tud, gyakorolja es akkor majd elöbb-utobb fog menni, lehet, hogy nem olyan jol, mint ahogy azt mi szeretnenk, de hat istenem, senki sem tökeletes (mi sem). Vagy pl. ha a kisgyerek beüti magat valahova, pl. asztal sarkaba, elkezd sirni, akkor mi elkezdjük ütni az asztal sarkat es azt mondjuk: “csunya asztal”. Hogy ennek mi ertelme? Nem az asztal tehet arrol, hogy a gyerek beütötte magat. Egyaltalan, minek a bünöst keresni? Vagy ilyeneket mondunk neki: “nem törtent semmi”, “jaj, azert annyira nem fajhat”. Dehogynem faj. Dehogynem törtent valami. Ahelyett hogy az ilyen mondatokkal a gyerek erzeseit kicsinyitjük le, ill. a bünöst keressük es masra kenjük a hibat (az asztal sarka), inkabb a gyereket kellene megvigasztalni: “mutasd, hol faj”, megsimogatni, megpuszilgatni, együtterzöleg megkerdezni töle, hogy “faj meg?” Ne gunyoljuk ki, ne nevessük ki, ne a bünöst keressük, hanem törödjünk a gyerekünk erzeseivel.

Szólj hozzá!


    • :o
    • :-[
    • :'(
    • :-(
    • :-D
    • :-*
    • :-)
    • :P
    • :\
    • 8-)
    • ;-)



    Click to get a new image.
    Hirdetés