OkosBaba

 
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Az elveszett boldogság nyomában - A kontinuum-elv
Könyvajánló
Írta: Bán Annamari   
2008. február 12. kedd, 02:00
A kontinuum-elvMost, a kisfiam születése után olyan természetesnek tűnik a testközelség... Még természetesebbnek, mint a lányommal. Biztos szerepe van ebben annak is, hogy a második baba esetében valahogy az ember már kevesebbet aggódik a neveléssel kapcsolatban és jobban hagyatkozik az ösztöneire.

Ez az, amit Jean Liedloff, a kontinuum-elv szerzője vall: a gyermeknevelésben nincs helye az intellektusnak, az embernek ugyanúgy az ösztöneire kellene hallgatnia, mint ahogyan az állatok is teszik. S hogy miből jut erre a következtetésre?

A szerző Venezuela dzsungeleiben felkeresi a ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánokat. Lenyűgözi őt ezeknek a "vadembereknek" a szemmel látható boldog és kiegyensúlyozott élete, és két és fél évet tölt el a törzsnél. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdi érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk civilizált embereknél: nincs agresszió, nincs bűnözés, nincsenek elhagyott gyerekek, magányos, boldogtalan emberek.

Liedloff megfigyeli, hogy a jekánák nyelvéből - szinte megdöbbentő - hiányzik a munka kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: a muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységük közben saját jól-létüket növelik.

Jean Liedloff az indiánok boldogabb életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találja meg. A kontinuum (folytonosság) elve az evolúció alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. Az indiánok a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat az igényeket, amelyeket a csecsemő magával hozott. A gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik, és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Az újszülöttet nem hagyják egyedül akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban lévő csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hagy alapvetően jó és szívesen látott vendég a családban. A csecsemő, majd később a kisgyermek is az édesanyával - vagy édesapával, nagymamával, testvérrel - van nappal, éjjel pedig az anya mellett alszik. A rácsos ágy, a külön szoba, a járóka, a babakocsi nem létezik.

Liedloff szerint a csecsemőnek szüksége van azokra a teljeskörű tapasztalatokra, amelyekhez fajunk az evolúció hosszú folyamata során alkalmazkodott. Mit foglalnak ezek a tapasztalatok magukba?
  • állandó testközelség anyjával (vagy más, ismert gondviselővel) születésétől fogva;
  • szülei ágyában alszik, állandó testközelségben, míg saját akaratából nem távozik;
  • a saját teste jelzéseit követve szopik - igény szerinti szoptatás;
  • állandóan hordják, karban vagy másként, testközelben van, általában az anyjával, ahol figyel (vagy szopik vagy alszik), míg aki hordja, végzi napi dolgait - amíg a baba önmagától kúszni, majd mászni nem kezd, általában 6-8 hónapos korában;
  • gondviselői azonnal reagálnak jelzéseire (izeg-mozog, sír, stb.), anélkül, hogy elítélnék, bosszankodnának, vagy szükségleteit leértékelnék. Ugyanakkor nem mutatnak túlzott aggodalmat, se nem teszik a figyelem állandó középpontjává;
  • érzi az idősebbek elvárását (és megfelel annak), hogy természetéből adódóan társas lény, együttműködő és önfenntartó ösztönei erősek. Érzi, hogy szívesen látják és megbecsülik.
A civilizált ember inkább az eszére, mint az ösztöneire hallgat. Pedig a kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak - állítja Liedloff. Ahogy az anyaméhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a csecsemő a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek elvárásainak. Ez azonban a modern világban szinte soha nem következik be.

Mi történik akkor, ha ezek a magunkkal hozott elvárások nem teljesülnek, ha az ember ösztönös igényei nem elégülnek ki? Vajon hiányzik-e ez későbbi életünkben, tovább tudunk-e lépni, képesek leszünk-e egyáltalán egy boldog, kiegyensúlyozott életre?

A könyv pszichológus szerzője megfigyelései alapján írja le a kontinuum-elvet, amelyben a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot.

 

Bővebben a kontinuum-elvről: http://www.continuum-concept.org és http://www.hordozokendo.hu/kontinuum_elmelet/index.html



Oszd meg másokkal!
Digg! Reddit! Del.icio.us! Mixx! Google! Live! Facebook! Technorati! StumbleUpon! MySpace! Newsvine! Furl! Yahoo! Twitter! LinkedIn! Linkter.hu Blogter.hu Propeller.hu UrlGuru.hu Startlap.hu FullStart.hu VipStart.hu InterNetMedia.hu Linkmegosztó.com Linkek.in mylink.hu Joomla Free PHP
 

16 hozzászólás

  1. Szerintem sok igazság van a kontinuum elvben, de a mai civilizált ember nem tud minden maradéktalanul betartani, én is szívesen lennék mindig a babámmal, de például bevásárlások alkalmával nem szívesen viszem magammal, a ki tudja mikor tisztított lékkondival allátott helyekre. Az én tapasztalataim szerint az alvása is sokkal nyugaodtabb a babámnak mióta nem velem alszik, nem ébred fel. Persze fontos hogy érezze a baba, hogy szeretjük, de nem feltétlenül csak akkor érzi, ho folyton mellettünk van. Az én babám például néha igényli, hogy egyedül gagyoghasson a játszó kuckójában.
  2. Sajnos hiába ez a nevelési elv lenne a csecsemők és édesanyák természetes igénye és több ezer évig ez így is működött, de a mai civilizált társadalomban ezt lehetetlen lenne követni. A cikkben leírt ősi kultúrákban több generáció él együtt és teljesen önellátóak, de a mai világban minden család külön háztartásban él, a megélhetéshez pénzt kell keresni - mindenhol, még otthon is elvárásoknak kell megfelelni - már szinte bölcsis korunktól kezdve. A cikk által említett testközelséget ilyen elvárások mellett nehéz lenne maradéktalanul teljesíteni. Sajnos a boldogság tényleg nem ennek a civilizáltnak mondott világnak a természetes állapota, itt keresni kell, de nem nehéz megtalálni.
  3. IGENIS LEHET a " mai civilizált" világban is úgy élni1 hogy minnél több cselekedetünk legyen olyan mint a könyvben leírtak! A kisfiam most 3,5 éves és ösztönösen elég sok mindent úgy csináltam mint amit az indiánok. Most amikor elolvastam a cikket vettem észre. Az a baj azokkal akik ezt nem igy tették, hogy a PÉNZ lett az ISTENÜK!!!!!!!!! Én már 40 évesen későn szültem, nem éltem gazdagon de megvoltak alapvető dolgaim, egyedül nevelem a fiamat jelentős kölcsönt kell fizetnem, alig van pénzünk a megélhetésre, ezek ellenére mégis azon töröm magam minnél több öleléssel gazdagított szép perceket, órákat töltsünk eggyütt. Mert azt nem pótólhatja se pénz se gazdagság ,se betegre hajszolt életmód.Mert kedves emberek ha meghaltok mit hagytok hátra? Gondolkozzatok el!!!
  4. Én félig-meddig egyetértek a kontinuum elvvel. Azért félig meddig, mert a gondokkal és problémákkal terhelt világban a szerző által felsorolt dolgokat szinte lehetetlen kivitelezni. Én sajnos kevés ideig lehetek együtt a kislányommal, ugyanis 1 éves korában vissz akell mennem dolgozni, egyéb esetben a lakást elviszik a fejünk fölül. Nekem nincs más választásom. Az országunk olyan részében élünk, ahol az ember csak minimálbért keres és semmi lehetősége arra, hogy munkahelyet váltson. Örül, ha van munkája, bármilyen is az. Lelkileg pokoli nehéz lesz, nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsátani magamnak, de nincs választásom. Szívesen lennék az indiánok helyében. Másrészről az én lányom is igényli azt, hogy egyedül is játszhasson. Saját ágyában sokkal nyugodtabban alszik, mint velünk. Én részigazságokat érzek a kontinuum elvben.
  5. nullHa jól sejtem, a kontinuuitás elve a folyamatosságra utal.Én nem gondolom azt, hogy egy törzsi körülmények között élő, napi önellátásban élő emberek szokásait bele lehet maradéktalanul integrálni az európai kultúrába, életritmusba.Az egyetlen dolog, amivel nem értek egyet a könyv szerzőjével, az az evolúció.Nem hiszek benne.Az ember egy különleges lény, s koránt sem egyszerű.Visszatérve a folyamatosságra, én nem ismerek olyan anyukát-magamat is beleértve-, aki kibírná idegileg, hogy éjjel-nappal rajta van a gyereke.Mindenkinek szüksége van arra, hogy egy kicsit egyedül legyen.Ráadásul nálunk a szoptatás idején se jött be az, hogy velünk alszik a pici.Arról nem is beszélve, hogy régen mennyi baleset volt abból, hogy anyuka éjjel agyonnyomta a babáját.Azzal egyetértek, hogy a csecsemő az érintéseket érti a legjobban.Szinte az első 2 év nem szól másról, mithogy pumpáljuk a kicsibe a szeretetet.Ma már közismert, hogy a személyiség alapja az első 3 év során alakul ki.(zsigeri beidegződés)Az egészséges hit létrejöttéhez rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyerekbe beleivódjon, hogy ő szeretett lény, meghallgatják, ha kiált, s van olyan személy, akiben(akikben) megbízhat, akihez fordulhat.A hancúrozást ,gondolom, nem is kell hangsúlyozni.Bátrabbak tőle a gyerekek.
  6. Renáta, a testközelségnek pont ebben van szerepe: az ősbizalom kialakulásában, abban, hogy a gyermek érzi és érti később, hogy elfogadják, szeretik. Számomra erről szól a kontinuum-elv. És bár tényleg nem élhetünk úgy, mint ezek a törzsi népek (nem is kell úgy élnünk, nem is tudnánk), azért arra odafigyelhetünk, hogy minél kevesebbet vegyünk át a modern "találmányokból" (cumi, járóka, babakocsi stb.). Persze, az anyának is szüksége van néha egy-egy óra egyedüllétre, de azért törekedhet arra, hogy - főleg az első pár hónapban - közel legyen gyermekéhez. Az állandó testközelség elsősorban az első 6-8 hónapra vonatkozik, amikor a gyermek még nem kúszik-mászik. Ha viszont kialakul nála ez az ősbizalom, annál bátrabban fog nekivágni a világ felfedezésének. Az "anya agyonnyomja a gyermekét" kijelentésekben nem hiszek, hogy finoman fogalmazzak; ezt olyanok mondják általában, akik nem aludtak együtt a gyerekükkel sosem... Az ilyen anyáknál alkoholos befolyásoltság, vagy egyéb ilyen tényező lehetett érvényes. Nekem nagyon bevált, hogy együtt alszom (már a másodikkal) szoptatás alatt. Az ember tudatalattijában ott van, hogy mellette van a kicsi, és inkább elzsibbad, elgémberedik, semhogy összenyomja...
  7. Helyesbítésre szorul a hozzászólásom.Lehet, kicsit túloztam a kisbaba "agyonnyomásá"-val, ugyanis nem ismerek adatokat erre vonatkozólag, csak olvastam, ill. hallottam róla.Olyan viszont van, hogy az anyuka arra ébred, vagy apuka felkelti, hogy ne feküdjön rá a gyerekre.Én így jártam a másodikkal(kimerültség miatt), pedig abban a tudattal aludtam el, hogy itt fekszik mellettem.Igény szerint szoptattam, így eléggé sokat volt mellen éjjel-nappal.Kb. 10-11 hónapos koráig. A közelségről még annyit, hogy csecsemőnek se szereti minden gyermek az állandó kézbenlevést.Én mind a kettőnél arra figyeltem, hogy neki mennyire van szüksége.Igyekeztem a gyermek szükségeit, ill. az enyémet egyensúlyba hozni.Ez alatt azt értem, hogy számomra a szoptatás, főleg 10 hónap után a gyermek és az anya érdekein, igényein kell, hogy álljon, nem csupán a gyermekén.Kettőn áll a vásár, ahogy a mondás is szól. Szóval a gyerekeim-más-más mértékben-, de picinek is igényelték, hogy időnként ne fogják őket.S most, hogy már nagyobbak, annyi dajkálást kapnak, amennyit igényelnek.S elégedettek.
  8. Ebben a fene nagy civilizációban szerintem túl sok a gyermekneveléssel kapcsolatos tudományos állítás, javaslat, aminek többsége szerintem káros is. Gondolom mindenki a legjobbat szeretné a babájának és szerintem egy anyánál ennek ösztönből kell működnie. Osztom Katalin véleményét miszerint egy kicsit el kellene gondolkodnunk, hogy mi is fontos valójában ebben a rövid életben, hogy mit hagyunk magunk után... Úgy gondolom, hogy a civilizációnk azt is magával hozta, hogy túl sokat foglalkozunk magunkkal és nem veszünk észre másokat. Az indiánoknál még ugyebár nagy különbség az is, hogy ők nem megbeszélés alapján szülnek gyereket és hogyha az nem várva várt akkor jó esetben kényszeresen felnevelik, hanem ez egy természetes folyamat, egy igazi boldogság és szerintem ez így jó. Még annyit, hogy Annamari véleményét is osztom az együttalvással kapcsolatban, szerintem egy fantasztikus dolog amikor a babucink ott szuszog mellettünk és nincs az az ép elméjű ember aki összenyomná. Hát igen, a ösztönök....
  9. Ez ma már nem a leghelyesebb. A mai társadalom szótárából nem hiányzik a munka szó, tehát valamikor az anyák többsége visszamegy dolgozni. Nagy megrázkódtatás egy állandóan ölben tartott gyereknek, ha két évesen egyszer csak bölcsibe kerül, mert az anyuka nem tud otthon maradni vele tovább. És ez a legtöbb esetben így van, mert ki engedheti meg magának, hogy csak az apuka dolgozzon? Pláne, ha esetleg valamilyen oknál fogva nincs is apuka. De a másik, ami nekem nagyon visszás kijelentés, az az, hogy "Ahogy az anyaméhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a csecsemő a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek elvárásainak." Hát ez az, amire nem szoktatom a fiamat! Hiszen mikor van az ember életében olyan, hogy minden az elvárásainak megfelelően van? Az ilyen gyerekek közösségbe kerülve nem lesznek kissé zsarnokok? Hiszen megszokták, hogy minden az ő igényeiknek megfelelően van, akkor nem akarják ezt az állapotot továbbra is fenntartani? Fokozottan érvényes ez az egykéknél. A szülő dolga pedig igen is az, hogy okosan szeresse a gyerekét, megtanítsa arra, hogy az életben boldoguljon, de nem az, hogy arra tanítsa, hogy az egész világ hozzá fog alkalmazkodni. Amúgy mind szép és jó, hogy egy ilyen ősközösségben ennyire boldogok az emberek, ez ott tényleg működik, de aki így akar gyereket nevelni, az szerintem keressen egy kis ősközösséget, mert ez itt, ebben a társadalomban nem igazán helytálló.
  10. Petra, a kontinuum-elv szerint nem két éves koráig kell ölben tartani a gyermeket, hanem csak addig, amíg el nem kezd mászni! (Ez 6-8 hónapos kor, nyilván gyerekfüggő.) Utána, ha kielégítetted korábban ezt az igényét, nem is lesz rá szüksége, hogy állandóan ölben legyen. Elvárások: ha rád, mint szülőre sem számíthat, ha te sem adod meg neki az érzelmi biztonságot, akkor mi lesz vele? Nem hiszem, hogy ettől kis zsarnok lesz és azt tanulja meg, hogy az egész világ hozzá alkalmazkodik... Nem tudom, olvastad-e a könyvet, nem arról szól, hogy teremtsünk ősközösséget magunknak...
  11. Érdemes természetfilmeket nézni! Az állatvilágban - emberszabásúaknál és nagyobb emlősöknél, mint a bálna, elefánt ... - az utódok 20-24 hónapra születnek, nem 9-10-re. Az ember felegyenesedett, két lábra állt, ennek következtében megváltoztak a medence paraméterei, nem lenne képes világra hozni egy 20-24 hónapig anyaméhben \\\"időző\\\", magzatot, hiszen egyszerűen nem férne ki! Ezért születnek az embergyerekek 9-10 hónapra. Az újszülött teljesen magatahetetlen, környezetére, leginkább anyjára van utalva, mert még legalább 1 évre van szüksége ahhoz, hogy elérje azt a fejlettségi szintet, amivel egyébként születnie kellene. Pszichológusok is azt modják, hogy az első évben az anyának biztosítania kell az anyaméh paradicsomi állapotát. Egy éves kor előtt képtelenség elkényeztetni egy gyereket,nem lehet igazándiból nevelni, mert szükségletlény! Egy éves kor után már valóban szükség van a korlátokra is pozitív értelemben, hiszen el kell igazodnia a szabályok között.Pontosan azért van talán még inkább szükség az Elv szerinti bánásmódra, mert sokkal nagyobb megpróbáltatások várnak gyermekeinkre ebben a mai világban! Ahhoz, hogy harmónikus, kiegyensúlyozott felnőtt legyen és jól vegye majdan az akadályokat, pont arra van szüksége, hogy érezze, mindig ott van az anyja, akire számíthat, ha éhes, ha fázik, ha eldugult az orra ... ezt külön szobából, sírni hagyással nem lehet megvalósítani! Nem, ezekből a gyerekekből nem lesznek zsarnokok, mert megtanulják, hogy bízhatnak bennünk, és a bizalom hatására lesznek kiegyensúlyozottak, megfelelő biztonságérzetűek! És mivel megtanulták azt, hogy nagyon sokat kapnak, megtanulnak adni is! És ezt a bánásmódot örökítik át majd gyermekeik nevelésekor is! Okosan nem lehet szeretni! Ez ugyanis korlátot szab a szeretet határainak, pedig a szeretet talán az egyetlen, amiben épp az a tökéletes, hogy korlátlan!
  12. két kisfiút nevelünk nagy nagy szeretetben. Mindketten születésüktől fogva a \"szülői szobában\" majd igényük szerint a szülői ágyban alszanak. Nagyobbik fiam 4 éves, ő már külön szobában alszik el és csak valamikor hajnal tájt totyog át hozzánk, kisebbik fiúnk 1 éves, őt még szoptatom, főként éjjel igényli. Igen igen fárasztó éjjel szoptatni nap, mint nap, nappal pedig elvégezni mindazon feladatokat amelyeket egy anyának és feleségnek elvégeznie muszály. Valójában arra akartam kitérni, hogy a gyermek nevelését nem úgy kellene felfogni, hogy cipeljük magunkon, hanem, hogy ez egy véget nem érő folyamat, és hogy soha nem lehet őket letenni, mert nem a hátunkon cipeljük, hanem a szívünkben. Kár a civilizációról, meg a pénzről beszélni, ez csak felesleges terelés. Persze más a helyzet, ha a létért folyik a harc, de ha esetleg csak szűkösebbre kell venni a kiadásokat, azért megérné velük maradni.
  13. Nem olvastam a könyvet, de ami itt le van irva az nagyon tetszik. A terhesseg alatt sokat beszeltem a lanyomhoz, simogattam, zenet hallgattam vele, stb. A születese utan igyekeztünk neki nyugodt környezetet teremteni: latogatokat csak egyesevel fogadtunk, senki nem maradt sokaig, velünk aludt a haloszobaban, ha ugy ereztem, hogy azt igenyli, mellettem az agyban, de többnyire a mozeskosaraban feküdt, amit egeszen közel huztam magamhoz, hogy amikor en feküdtem az agyban, akkor is kenyelmesen a kezemet benyujthattam hozza, sokszor a hasara tettem. En el nem tudtam volna kepzelni, hogy egy masik szobaba teszem az ujszülött gyerekemet. Mi Nemetorszagban elünk, es itt sokat foglalakoznak a hirtelen csecsemöhalalal, ennek a veszelyenek csökkentese erdekeben a hivatalos allaspont szerint az ujszülöttnek a legjobb, ha a szülökkel együtt a haloszobaban, de sajat ágyaban alszik, es nem parnakkal meg takarokkal körülveve, hanem halozsakban. Az anya közelsege azert fontos, mert annak legzese megadja a ritmust a baba legzesehez. Ket racsos ágyunk van, egyet beraktunk a gyerekszobaba, a masik pedig meg mindig nalunk van a haloszobaban, pedig a lanyunk Husvet ota (akkor volt 15 honapos) a sajat szobajaban alszik. Ö akart ott aludni: egyik nap a deli alvas elött a sajat szobajaba ment es ramutatott az ágyra. A kerdesemre, hogy itt szeretne-e aludni, bolintott. Este ugyanez megismetlödött. Azota csak ketszer ebredt fel ejszaka, akkor azonnal atvittem a nalunk levö kiságyába. Pszichologiat tanult baratnömtöl tudom, hogy az egyetemen is tanitjak, hogy a gyerekek kb. egy eves korukig ösztönlenyek. Nem ismerik fel az összefüggeseket, ok-okozatokat, ha ledobnak valamit, azt nem azert teszik, hogy minket bosszantsanak, hanem mert eppen azt tanuljak, mint ahogy azt is meg kellett tanulniuk, hogy valamit megfogjanak. Az egyetlen lehetöseg, hogy tudtunkra hozzak, hogy valami bajuk van, hogy sirnak. Ha igyekszünk minden igenyüket kielegiteni az elsö eletevükben (szerintem inkabb 1,5 evben) akkor megtanuljak, hogy az anyara lehet szamitani, a vilag jo es szep, ök szeretve vannak es ez önbizalmukat es batorsagukat növeli. Es a masodik eletevben el lehet kezdeni szocializalni, vagyis "nevelni" a gyereket. Ismerek csaladokat, ahol a gyerekeket születese utan rögtön külön szobaba raktak, ennek lelki következmenyet lehet latni a gyerekeken. Erdekes modon az ilyen szülök mindig panaszkodnak, hogy a gyerekük milyen sokat sirt. Nem is csoda. Nekünk is jol esik estenkent a parunkhoz hozzabujni. Akkor miert varjuk el ujszülött babanktol - aki a mi testünkben keletkezett, ott töltött el 9 honapot, a vilagra jött, ami szamara olyan, mintha mi egy masik bolygon landolnank -, hogy jol erezze magat egyedül tavol a megszokott anyai testtöl? Szerintem pont az a baj, hogy a gyerekeinket arra tanitjuk, hogy a vilag nem hozzajuk alkalmazkodik. Vagyis a vilag fontosabb, mint a gyerekeink. Igy ök azt tanuljak meg, hogy csökkent erteküek, hogy utban vannak, hogy zavarnak, nem tanuljak meg sajat erdekeiket kepviselni. Ha "elnyomjuk" a gyerekünket, abbol nem lesz felnöttkent egy sikeres kiegyensulyozott ember, hanem csak egy "elnyomott" ember. Az ervenyesülni tudast gyerekkortol kell megtanulni, a mi dolgunk, hogy ezt vele gyakoroljuk. Batoritsuk, biztassuk, mi vagyunk az "alany", akin gyakorolhat. Hogy ezt meg tudjuk csinalni, sajat magunknak is eleg önbizalommal kell rendelkeznünk, de elsösorban nagyon sok mindent at kellene ertekelnünk az eletünkben. Rengeteg a tiltas, olyan dolgokat megtiltanak emberek gyerekeiknek, aminek semmi ertelme, amivel csak azt hozzak a gyerekük tudomasara, hogy az a targy amihez "nem szabad!" hozzanyulnia fontosabb, mint ö. Pl. taviranyito. Az en lanyom annyit jatszott a taviranyitoval, amennyit csak akart. Több het utan alaposan kitanulmanyozta, azota fele se nez. A taviranyitonak pedig semmi baja nem lett. A telefon helyett odaadtunk neki egy mar kiszuperalt taviranyitot. Imadja az ujsagokat es könyveket, az összes reklamujsagot "kiolvashatta". Ma mar ugy tud lapozni könyveket, hogy nem tepi el a lapokat. Alvas elött es utan tovabbra is összebujunk kicsit, ö is simogat engem, de napközben is elöfordul, hogy hozzambujik az ölembe ül. Szüksege van erre a testi közelsegre. Mar nagyon sokan megjegyeztek, hogy milyen nyugodt es kiegyensulyozott, nem fel idegenektöl. Biztosan azert, mert megadtuk neki azt, amire szüksege volt: a szeretetet, biztonsagot, nyugalmat, rendezett eletritmust.
  14. egyet értek az előttem írókkal. Szép gondolatok nagyon! Csak nem éppen reálisak, kicsit idealisztikus. Az indiánok élete teljesen más, mint a nyugati embereké és vegyük észre, ott sem minden tökéletes, mert én pl. nem tudnék így élni, mint ők(civilizáció nélkül, a természetnek és a betegségeknek is kiszolgáltatva stb.). Abban egyetértek, hogy a gyermek szükségleteinek és egyéniségének megfelelő, ahhoz igazodó nevelés a legjobb. és fontos a testi érintés, simogatás stb. De az én kisfiam pl. a saját ágyában tud csak jól aludni és ő inkább elvan a játszó szőnyegén vagy a nagyágyon mint rajtam kendőben. Nem hsizem, hogy ezzel sérülne:-D Persze a sok szeretet, ölelgetés és, hogy együtt legyen velünk, a családdal ha éppen nem alszik, tényleg fontos, minden kisgyereknek, de ezt sem lehet maradéktalanul megoldani. Azért majd ha lesz időm, egyszer elolvasom a könyvet, mert a témát érdekesnek találom.:-)
  15. Az lehet, hogy az indiánoknak sem tökéletes az életük, mert ebben a világban semmi sem az. Viszont náluk nincsenek civilizációs betegségek, depresszió, sem önbizalomhiányos emberek. És ez szerintem elég fontos. Ezeket a mi nyugati világunkban is nagy részt meg lehetne szüntetni, ha az emberek több időt szánnának arra, hogy szeressenek és szabadságot adjanak a gyermekeknek a nevelésük során (pl. otthon, iskola) vagy foglalkozzanak azzal, hogy mit esznek. És szerintem ez a világ is afelé az állapot felé halad, amilyen a természeti népeké, mert lassan mindenki rájön, hogy ez így nem jó, ezért változtatni próbál. Szóval szerintem nem is vagyuk az indiánoktól olyan távol, mint ahogy gondolnánk.
  16. Leedno kismamakent kaptam azt az infot hogy ez a konyv egy erdekes elvet mutat be a gyermeknevelessel kapcsolatban valojaban nem olvastam meg el, de szimpatikus a maga szabad amde megis szabalyos folfogasaval.
    Ugy gondolom hogy az elvarasainkat ill. az anyagiassagunkat /gondolok itt most arra hogy valaki azert megy vissza ido elott dolgozni hogy a ´´luxus´´ meglegyen ebbe termeszetesen nem tartoznak azok a kismamak ill. anyukak akik egyedul nevelik gyermekuket es nincs valasztasuk/ is a mai vilag behatasainak koszonhetjuk...de nem feltetlen szukseges mindennek ugy tortennie ahogy a szomszed is teszi )))

Szólj hozzá!


    • >:o
    • :-[
    • :'(
    • :-(
    • :-D
    • :-*
    • :-)
    • :P
    • :\
    • 8-)
    • ;-)

    Hirdetés